Gerarda nővér - egy ismeretlen testvérünk

A történelmi tanúságtétel példája

A baltikumi téliesen őszi idő beköszöntével, sötétedés után igyekszem a megbeszélt találkozóra Gerarda nővérhez. Vilnius egyik külterületén lakik, egy tömbház negyedik emeletén, egy lakásban kialakított "rendházban", ahol a földalatti egyházi működés során bevált rendben él együtt két rendtársnőjével. Ő az egyik még élő tanúja és nem utolsósorban résztvevője az 1956. november 2-án zajlott vilniusi, magyar forradalom melletti szimpátiatüntetésnek - ez a tény a nyilvánosság számára a magyar forradalom litvániai megünneplésekor, a fővárosi KGB-múzeumban (amolyan helyi Terror Háza), 2006. október 19-én, egy kitüntetés kapcsán került napvilágra. Munkássága révén Gerarda nővér kiemelkedő alakja a szovjet időkben nagyrészt a föld alá kényszerített litván katolikus közösségnek. Ezért a litván állam részéről magas állami kitüntetéseket is kapott, ma mégis a minap Hrabovszky Lászlótól (a magyarországi ‘56-os forradalmárok egyik jeles személye) átvett, az ‘56-os szervezetek által az ötvenedik évfordulóra készített emléklapra és érmére a legbüszkébb.

Először is megkérném, hogy mondjon egy pár szót önmagáról, életéről.

- Gerarda nővér vagyok, családi nevem Elena &uliauskaitë, 1932. december 30-án születtem a Marijampolë (Mária mezeje) nevű városka közelében lévő kis faluban. Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesapám számos háborúban mint a litván ellenállás önkéntese vett részt. Iskoláimat a közeli nagyvárosban végeztem, és sokszor betértem a falu templomába: imáimban kértem az Úr segítségét, hogy tanítónő lehessek. A szándék meghallgatásra talált: 1953-ban először pszichológus, majd pedig litván tanító szakra is felvételt nyertem a vilniusi Tanítóképző Intézetbe. Nagyon boldog voltam, és tudtam, hogy ez életem egyik fontos állomása. Már túl voltam a tanulmányaim közepén, mikor 1956 őszén nagy meglepetésemre (mivel nem voltam párttag), megválasztottak az intézmény mai értelemben vett hallgatói önkormányzatának elnökévé.

És ekkor következett be az a bizonyos emlékezetes esemény... Kérem, mesélje el 1956. november 2-a történéseit.

- Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Az óraközi szünetekben eljutott hozzám a hír, hogy más vilniusi egyetemisták részvételével este, sötétedés előtt gyertyagyújtás lesz a Rasos temetőben a magyar forradalom és résztvevői mellett. Ez akkor különösen veszélyes volt, mivel a mindenszentek-halottak napi temetőlátogatás tiltott volt.

Honnan tudtak Önök akkor a magyarországi eseményekről?

- Az Amerika Hangja rádióadásának híreiből, melyet sokszor hallgattunk. Mikor hallottam a hírt, szinte nem hittem a fülemnek, hogy az addig számomra ismeretlen nép, a magyarok fellázadtak a szovjet elnyomás ellen. Ebben az időben kollégiumban éltem a barátnőmmel együtt, és kitaláltuk, hogy azt mondjuk az elöljáróknak, hogy moziba megyünk. Így is tettünk. Sötétedés előtt, mikor a temetőbe értünk, rögtön a megbeszélt találkozóhelyre mentünk, Basanavičius, a litván függetlenségi mozgalom atyjának sírjához siettünk, ahol gyertyát gyújtottunk, és elénekeltük a "Mária, Mária..." egyházi, hazafias érzelmű énekünket, és az akkor betiltott litván himnuszt. A temetőben ekkor több száz diák tartózkodott. Az eddig szervezett megmozdulás spontán módon átalakult: elmentünk a litván és a lengyel katonák sírhelyeihez. Aztán a magyarországi egyetemista diákok módján - amint a rádióban hallottuk - egymásba karolva elindultunk a Hajnal Kapuhoz, a vilniusi Szent Szűzhöz, hogy ott is imádkozzunk a forradalmárokért. Sajnos a szovjet hadsereg és a városi milícia is értesült a tervünkről. A menethez csatlakoztak mások is az utcáról, a közeli házakból, és csak az isteni Gondviselésen múlt, hogy nem történt baleset vagy haláleset - például egy alkalommal a szovjet katonákat szállító teherautó a sorok közé hajtott, de sikerült mindenkinek időben elugrania. Odaérkezésünkkor a Hajnal Kapu kapuját bezárták, és a tömeg feloszlott.

Érte Önt ezután bármi retorzió?

- Pár nappal az események után a titkosrendőrség bevitt a ma is "KGB-háznak" nevezett épületbe kihallgatásra. Utána körülbelül három hétig "csend" volt, majd pedig november 26-án kézhez kaptam a kicsapásomról szóló okiratot.

Hogyan alakult ezután az élete?

- Alkalmi munkákból éltem, majd pedig a hatvanas évek elején csatlakoztam a földalatti katolikus közösséghez, melynek központja a vilniusi Szent Miklós-templomban volt. Ezután az Úristen beteljesítette korábbi kérésemet: a Pranciškus Masilionis jezsuita atya által titokban alapított Eucharisztikus Jézus Női Kongregációhoz csatlakoztam, amelynek fő célkitűzése a nevelés és oktatás volt. 1965-ben tettem örökfogadalmat. A földalatti tevékenység révén bekapcsolódtam ALitván Katolikus Egyház Krónikája című, titokban szerkesztett és terjesztett lap munkájába, amelynek később - a kaunasi érsek mellett - szerkesztője lettem. A szovjet idők alatt ez volt az egyedüli hiteles hírforrás, mely az országban zajló világi és egyházi eseményeket hitelesen feltárta - a lap másolatát a Vatikánba csempészték ki. Mikrofilmeket készítettem, azokat fogkrémtubusba rejtettem - az isteni Gondviselésnek köszönhetően sosem buktam le -, így értesült a nyugati világ az itt zajló eseményekről. A rendszerváltást követően a Szentszék a kongregációnkat elismerte és bejegyezte, napjainkban a legnagyobb litván női megszentelt élet intézménye a miénk, tagjaink száma kilencven fő. Ma napjaim neveléssel és csendes imával telnek.

Visszatekintve, hogyan vélekedik a magyarországi 1956-os forradalomról?

- A magyar forradalom egy kő volt, mely belecsobbant az addig mozdulatlan tóba. Hamar véget ért ugyan, de hatása hullámszerűen az egész világon elterjedt, és akkor erőt és fényt adott a reményvesztett időkben.

Végül kérem, engedje meg, hogy az Új Ember katolikus hetilap nevében megköszönjem azt az önzetlen áldozatot, mellyel kiállt a magyar forradalom ügye mellett, és Jézus mintájára igaz testvérünkké vált.

Köszönet Jurgita Domeikaite-Olejnyiknek tolmácsolásáért.

Kuzmányi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu