Torontói rögök helyett

Barátok, barátnők, egyetemi társak készülődnek. Búcsúznak. Van, ki azt mondja, örökre, van, ki csak néhány évre. Kanada, Írország. Nyugat... Mert lebeg fejük felett a bárd. Szomorúság lengi körül őket, szívükben indulat. Leépítés, összevonás, kivonás, eladás. Hitelre hitel: autó, jelzálog, lakás. Hallgatom őket. S bólogatok nagyon. Nem mondom, ne menjetek. Nem mondom, mi a jobb. Nem idézek nekik Vörösmartyt,Kölcseyt, Szózatot, Himnuszt. Nem. Mert magam sem tudom. Mert az én jövőm is éppúgy halott. Néznek rám, hívnak. De én nem mozdulok. Nem tudok. Reggelente a rádiót kapcsolgatom, s mint ki félálomban járkál csak, várom a buszom. Ott, ahol hülye plakátok csapnak arcul. Nézem őket, nézem és hagyom. Kívül csupa hazugság, belül félelem, aggodalom. S hogy gyerekeinknek, ha lesznek egyáltalán, jobb lesz-e, már rég nem gondolom. Hazaszeretet. Nem tudom, nem tudom. A hazát szeretni... A haza csak fogalom. Magyarnak lenni? Mit kezdjek ezzel, miközben ereimben tucatnyi nép vére kavarog? De mégis, hová menjen az, kinek a Nyugatról nem a jobb megélhetés jut eszébe, hanem Ady, Babits, Kosztolányi, a kor. Mihez kezdjen az, aki míg hiteleit nyögi, csendben mormolja magában: Hitel, Világ, Stádium... Akinek a plakát nem csak plakát. Mert plakátmagányban ázó éjjelek vigyázzák lépteit: megannyi orákulum. Hová is mehetnék hát, ki halottat faggatok, azt, ki tegnapig még verselő volt, magyar Villon, s kinek száműzetésben írt sorait olvasom: Csak olykor mardos régi gondom,/ hogy nem temetnek el Karinthy/ és Kosztolányi oldalán. / Urnámat is fejemben hordom. / Ugyan hol másutt hordanám? S különös gyászomba lopódzik némi öröm, kegyelem, irgalom. Nem tudom szavakkal sem körbejárni, mi az, mit gondolok. De örökifjú, különc költőnk, mégis láthatod: torontói rögök helyett, magyar föld simul majd sírodon...

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu