Hangok Mozartról

Mind így tesznek?

Mozart és librettistája, Lorenzo Da Ponte együttműködése 1786 és 1790 között a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Cosí fan tutte mesterművekre kiterjedő rövid művészi "csúcstalálkozó" volt, melynek harmadik darabját a filmes és színházi sztárrendező, a francia Patrice Chéreau vitte színre a Theater an der Wienben. Az előadás a Párizsi Nemzeti Opera 2005-ös aix-en-provence-i produkciójának átvétele, melyben Ruggero Raimondi, Elina Garanca, Erin Hall és Marie McLaughlin énekelte-játszotta a főbb szerepeket.

Chéreau hihetetlen érzékkel hámozza le Mozart erőteljesen finom muzsikájáról és a legszentebb emberi érzésről, a szerelemről a színes sztaniolt, tükröt állítva az emberi természetnek: Cosí fan tutte - Mind igy csináljuk, ilyenek vagyunk!

Az emberi jelenségek közül leginkább a szerelem, melynek "látványos teret" enged az operaműfaj. Mozart egyedülálló abban, hogy nála mindez a legidealizáltabb vagy éppen a legszenvedélyesebb, legtöbb pátosszal teli zenei megfogalmazásra talál. E dramma giocoso 1790 évi bemutatójával a bécsi Burgtheaterben a két szerző addig ismeretlen, cinikus képet alkot a nemek közötti hűségről: minden korábbi emberi ideál elillan, és az emóciókkal orosz rulettet játszanak a szereplők. Míg a XIX. század polgári társadalma számára (ahogy Beethoven szemében is) túl modern és merész volt a librettó, addig eszmei tartalma századunkban "rehabilitációt nyert".

Somerset Maugham mondta, hogy férfi és nő között soha nem lesz egyetértés, hisz mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit. Chéreau is veszélyes versengést tár elénk a két pár (Fiordiligi-Guglielmo és Dorabella-Ferrando) közt zajló komédiával, melyben - ha tudtukon kívül is - érzelmeik komoly és kényes kérdésével játszanak a nők, a férfiak pedig tudatosan teszik próbára kedveseiket. A Cosí fan tutte komplexitásában mutatja be a szeretett partner iránti vonzódást, ugyanakkor a meghökkentő, sőt szörnyű felfedezést: az ember párhuzamosan több szerelmet is érezhet.

Chéreau az opera buffa keretei között szerényen, empátiával és szolid természetességgel - de a nézőteret-színpadot belakó "élénkséggel" - mozgatja szereplőit. Milyen anyagból gyúrt az ember, hogy érzelmei oly gyorsan gellert kaphatnak, hogy lehetséges az egyik partner iránti hű rajongás és máris a másik iránt születő szenvedély? Természetes adottság ez, és hogy kezelendő? A kevésbé intellektuális, reálisabb Dorabella nem marcangolja lelkét, praktikusan fogalmaz: hogy ne maradj üres kézzel, elégedj meg azzal, ami éppen van. A két hölgy álhatatosságát álruhában próbára tevő vőlegények tehát megnyerik a fogadást, mi több, kétszeresen is, hiszen közben a párok még fel is cserélődnek (holott nem illik össze a mezzo a baritonnal, a szoprán a tenorral!), sőt harmadjára is, amikor a nemekre jellemző ruhaviselet is szót kap az érzelmek megvallásában! Házassági szerződés születik, majd jön a leleplezés. Az álruha levételét azonban nem követi tetemrehívás. A "bosszú" maga a házasság! Engeszteljétek ki és szeressétek egymást! - mondja Don Alonso, a szerelmi próba cselszövője.

"A hűtlensegből sokat tanulhat az ember" - állítja Chéreau, aki bár culeur local tekintetében a XVIII. században hagyja meg a cselekményt, azonban felfogása kortól független. Nem definiál helyszínt, konkrét társadalmi, szociális körülményt. Ebben az értelemben tervezte meg Caroline de Vivaise a klasszikus vonalú kosztümöket, amelyek páronként harmonizálnak egymással. A színpadkép ugyancsak "semleges": egy szürke, emeletes városi épület belső udvara, függőfolyosókkal, ahonnan kiváncsi lakók szemlélhetik az eseményeket.

Chéreau nem spekulál a Szentivánéji álom játékos szerelmi tévedéseivel. Sokkal inkább Don Giovanni-rendezésének gondolatát folytatja: a stilizált színjáték nem más, mint a nagy emberi magány kisérőjelensége és az emberi esendőség tragikomédiája. És mégis, mintegy ellentétként: megható zárókép. Az opera végén nincs kiengesztelés, bocsánatkérés, nagy szerelmi hazatalálás. Az eredeti párok valamikor talán újra egymásra találnak, de akkor már lement a függöny. A világítás szelídül, a párok és a hűség-próba két kezdeményezője, a jóbarát Don Alonso és a furfangos, bölcs komorna, Despina úgy borul össze gúla formájú csoportképben, ahogy a futballcsapat tagjai esküsznek vagy egy gospelegyüttes imádkozik. A szimbólum fohász talán, bocsánatkérés emberi korlátainkért? Vagy csak a mozarti muzsika abszolút szolgálata? Hiszen operáinak áriái és recitativói nagyobb erővel robbannak, mint Wagnernél. Talán a zene végső feloldódása által szabott fotómontázs ez, melyre a színpadi fény kialszik?

Reviczy Katalin, Bécs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu