"Isten cirógassa életüket! Zoli"

Latinovits Zoltán születésnapjára

Latinovits Zoltán halálának harmincadik évfordulója júniusban volt. Lapunk hasábjain Szigethy Gábor irodalomtörténész idézte fel a "színészkirály" alakját. A művész ez év szeptember 9-én ünnepelte volna hetvenötödik születésnapját. Azok közé tartozom, akik halála után születtek. Előbb ért el hozzám legendája, mint művészete. Előbb tudtam a Latinovits-mítoszról, minthogy akár filmben, akár hangfelvételről láttam, hallottam volna. Újságokból, könyvekből, itt-ott elhangzott visszaemlékezésekből állt össze, pontosabban sehogyan sem akart összeállni a kép róla. Hiszen annyi ellentmondás hangzott el vele kapcsolatban. Latinovits a bálványozott zseni, ugyanakkor kibírhatatlan és összeférhetetlen alak, szerethető gyerek-ember, mégis sokak ellensége, aki egyesek szerint olyan elemi és felkavaró erővel szavalt Adyt és József Attilát, mint még soha senki, mások szerint azonban minden verset egyformán adott elő. Latinovits a megfejthetetlen, Latinovits az ellentmondásos. Szokták mondani az ilyen emberre: lehet szeretni, lehet gyűlölni. Csak egyet nem lehet, szó nélkül elmenni mellette. Szokták mondani... Igen. Természetesen nem tudhatom, milyen lehetett ő a hétköznapokban, a vele együtt élőkkel, kollégáival, szeretteivel. Azonban szavalatait, alakításait és írásait már ismerve számomra úgy tűnik, kevésbé tartozott ő a megfejthetetlenek és ellentmondásosak közé. Sokkal inkább a meg nem alkuvók és örök idealisták családjának tagja volt. S mivel a világ nagyobb hányada a meg nem alkuvás s az örök idealizmus kicsiny birodalmát nem ismeri, többnyire nem érti e birodalom gyötrődő, játszó, hívő, de egyben kétségeket ébresztő követeit sem. Zseniális filmbeli szerepei közül talán az egyik legszebb magyar film főszerepe volt a leginkább "rászabott". Szindbád, a sokszor születő, sokszor meghaló, kereső, örök utazó. Aki érkezik, s indul is tovább, de közben mindig felfedez valami apró jelet a világból, olyan aprót, amit talán mások észre sem vesznek, de ami nélkül az élet nem élet, pusztán csak létezés.

Vallomásaiban és a megjelenésekor nagy vihart kavart Ködszurkálóban mindig a színházról írt. Színház, színpad, színésznek, művésznek lenni, a színház "megjavítása", a színészmesterség mibenléte, célja, rendeltetése: e körül forogtak gondolatai. Csak ez érdekelte. "Csak", teszem ezt a szót idézőjelbe. Nem szívesen élek olcsó vagy évszázadok során olcsóvá tett közhelyekkel, mégsem tudom nem idézni a shakespeare-i mondatot: Színház az egész világ. S ha ebből a mondatból kiemeljük a felesleges pátoszt, vagy épp az ellenkezőjét, a lesajnáló iróniát, akkor marad két fogalom, melyek állandóan értelmezik, újraszülik önnönmagukat, melyek egymás nélkül elképzelhetetlenek, mikben saját tükörképünket kell, hogy megpillantsuk. Figyeljünk csak, mit ír Latinovits a Boldogságteremtés című írásában a "színházról": Mostanában dívik ez a boldogtalan elidegenedettség. Nem tudom, ezzel mi a szándék, nem teljes emberek művelik, nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák, szeretik. Nem tudom, mi van ezen szeretnivaló. Bizonyára valamit elkendőznek ezek az emberek, bizonyára másról van itt szó, mint művészetről. Tehát az lenne jó, ha a szükségletnek dolgoznánk, a szükséglet pedig ma és minden korokban az a kis győzelem a halálon, a mosoly... Az öröm. Maga a vígjáték önismeretre nevel, és az embereknek mosolyra, örömre, erőre van szükségük, szeretetre van szükségük, hogy éljenek, dolgozzanak, és higgyenek abban, hogy van értelme az életüknek és a munkájuknak.

Latinovits összegyűjtött írásait olvasva szinte laponként hullnak le róla a "meg nem értett zseni" és az "összeférhetetlen alak" álruhái. A sorok mögött olyan ember áll, aki azért született a földre, hogy játsszon, higygyen, örök gyerek legyen, vagy ahogyan ő fogalmazott: "embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak, folyton-keresőnek, terepfelverőnek, lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek jöttem." Nehéz ember lehetett? Minden bizonnyal. Főként azok számára, akik a saját színjátékaik közepette elfelejtették, milyen is lehet: embernek, szigetnek, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak, folyton-keresőnek... lenni. Sokszor eszembe jut egyik levelének befejező két sora, amit halála előtt egy évvel írt Mezei Máriának: "Fölfelé gyötröm magam a kútból... Isten cirógassa életüket! Zoli." A kút káváját mégsem érte el. Tragédia, fátum, "véletlen", bomlott idegállapot, ellenfelei gyilkos intrikái. Sosem tudjuk már meg, mi volt az oka aláhullásának. Elment. De Szindbádhoz mintha hű lenne. Mintha nem fogna rajta a halál. Mintha elég lenne az, hogy élt, alkotott, volt, keresett, kutatott, tehetségéből szüntelenül adott. "Kis győzelmei a halálon", mintha saját elmúlásán is rést ütnének.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu