Égi és földi vizeken

Nyár vége, itt a lakodalmak időszaka... milyen szép volt annak idején, több mint két évtizede, a miénk! Csak épp a templomi szertartás hiányzott - nem is voltunk hívők, s a szüleink sem. Nálam, lelkem mélyén még az is mocorgott, hogy egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy egész életre szólóan kívánok páromhoz menni - talán mert még igen fiatal voltam, s ugyan elképzeltem, hogy majd mi, két öreg, rozoga térdű, egymásra támaszkodva remegő léptekkel sétálunk a margitszigeti nagyréten, s leülünk majd arra a padra - ha meglesz még -, ahol elkezdődött szerelmünk. Hátunk mögött a város távoli moraja, előttünk a hatalmas zöld szabad tér... S azt is elképzeltem esküvőnk előtt, hogy ez az esemény olyan, mintha én beszállnék párom vitorlás hajójába, ami aztán kifut a vízre, szeli a habokat, s a szélben lobognak a fehér vásznak, nevetünk a napba..

Bevallom, azóta sem ültem valódi vitorlásban, de elég nagy tapasztalatom van pusztító viharok átvészelésében, s abban is, hogyan lehet Istenre találni azokban, s hogyan a szélcsendben, s hogyan a kedvező széljárásban. Mert időközben az égi vizekre is ráleltünk, tíz évvel a polgári esküvő után Isten színe előtt is fogadalmat tettünk. S a kezdeti bizonytalanságomból Isten egész nagy bizonyosságra vezetett: már nem csak e világi - ásó, kapa, nagyharang -, hanem örök életre szóló egybeforrásra.

Nem mondom, néha a falra mászik az ember a másik idegesítő dolgaitól, de végül is ezek csekélységek az istenadta áldásokhoz képest, és lassan a két félből egész lesz. Vagy a két egészből egy fél? Mert ott van Isten mindig - a másik fél.

Plichta Adrien

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu