"Én menni templom"

Négy nap Litvániában

Döbbenetes tény, hogy még mindig vannak olyan európai országok, amelyekről úgyszólván semmiféle ismeretünk sincs. A balti államok kétségtelenül e "fehér foltok" közé tartoznak. Ezért is örülök olyan nagyon annak, hogy a Litván Írószövetség meghívására most négy napot Litvániában tölthetek.

Három vértanú hittérítő emlékműve

Az első meglepetés mindjárt akkor ér, amikor utazásom szervezésébe fogok. Ugyanis kiderül, hogy Budapest és a litván főváros, Vilnius között semmiféle közvetlen forgalmi kapcsolat nincs, sem légi úton, sem vonattal. Repülőgépen prágai vagy varsói átszállással tehetjük meg az utat, vagyis jókora kerülővel. Hanem az úgynevezett fapados járatok sem olcsóbbak, lévén, hogy Koppenhágán és más skandináv városokon keresztül közlekednek. Így hát marad a vonatozás. Varsón keresztül előbb Bialystokba utazom, majd onnan egy rozoga autóbusszal jutok el a lengyel-litván határhoz. (A Fehéroroszországon keresztül vezető útvonal nem ajánlatos, tekintettel az ott uralkodó, teljesen zavaros politikai és közbiztonsági helyzetre.) Budzisko határállomásnál - gyalogosan - litván földre lépve, félórás buszozást követően érkezem meg Marijampoléba, vagyis Máriamezőre. E hétköznapi, határ menti városka buszpályaudvarán csodálkozva fedezem fel, hogy tíznél több közvetlen járat indul az Egyesült Királyság különböző nagyvárosaiba, hetente többször is. Ennek magyarázata szomorkás. A három és fél millió lakosú Litvániából (az ország területe Magyarországénak kétharmada) az utóbbi években több mint kétszázezer ember vándorolt ki Nyugat-Európába, főként szakképzett munkások és fiatal diplomások. A munkanélküliség és az alacsony bérek elől menekültek el. Őket, a haza-hazalátogatókat szállítják a buszok Manchesterbe, Cardiffba és a többi távoli helyre.

Trakai, az egykori főváros

Egy gyors kisbusszal folytatom az utat a százhatvan kilométerre fekvő főváros, Vilnius felé. A táj gyönyörű. Egybefüggő nyírfaerdők és fenyvesek között haladunk, melyeket csak tíz-tizenöt kilométerenként szakít meg egy-egy apró település. Itt-ott kegyszobrok vigyáznak az úton lévőkre: leggyakoribb a hazánkban ismeretlen gyötrődő Krisztus ábrázolás, melyet olykor szendergőnek is mondanak: a Megváltó töviskoronával fején, lehunyt szemmel egy kövön ül, fejét jobb kezére támasztja, könyöke a combján. E szobortípus lengyel földön is kedvelt, de itt szemmel láthatólag még népszerűbb. Egyébként Litvánia lakosságának csaknem kilencven százaléka katolikus vallású, mintegy nyolc százaléka ortodox, egy százaléka pedig zsidó. (A zsidó vallásúak aránya a második világháború előtt természetesen jóval magasabb volt.)

Vilnius - a ferencesek Szent Anna-temploma

E vallási sokszínűség, a különféle kultúrák találkozása nagyon jól megfigyelhető Vilniusban. Az 540 ezer lakosú városnak összesen hatvannyolc temploma van, négy történelmi egyház (katolikus, ortodox, evangélikus, izraelita) kezelésében. Egy részük még romos, nem sikerült helyreállítani: a kommunista vezetők a templomok legtöbbjét bezárták, illetve raktárakká vagy éppen az ateizmus múzeumává alakították. A gyönyörű székesegyházat autószerelő műhelyként használták. Vilnius fekvése festői: három oldalról hegyek övezik, és szívében is dombok emelkednek. A Neris folyó szeli ketté, amelyet a Vilnia folyócska táplál, a település neve is innen. 1325 óta ez az ország fővárosa. Bár a csaknem ötven évig tartó szovjeturalom pusztításának nyomai itt-ott még látszanak, az óvárost nagyon szépen, remek ízléssel felújították. A középkori polgárházak és paloták földszintjén hangulatos kávézók sorakoznak, amelyek nem csupán turistalátványosságok, de a mindennapok eleven helyszínei. És a társadalmi élet is pezseg. Egy kiadvány szerint 2006 folyamán egész Litvániában nyolcvan fesztivált rendeznek, a kultúra valamennyi területét átfogva.

Vilnius - a Keresztelő Szent János-templom

Az ország lakosságának nyolcvanegy százaléka litván nemzetiségű, másfél százaléka belorusz, nyolc százaléka orosz - litván vendéglátóim mondják, hogy a kommunizmus bukása után az orosz ajkúak nem merték nyilvánosan használni az anyanyelvüket, és csak az utóbbi egy-két évben lehet ismét orosz szót hallani a vilniusi utcákon. A népesség hét százaléka pedig lengyel: ez kétszázezer főt jelent. A beolvadás elég jelentős mértékű, hiszen az elmúlt tíz évben ötvenezerrel csökkent a létszámuk. A sok évszázados lengyel-litván történelmi kapcsolat bemutatására most nincs helyünk. Mindössze annyit emelünk ki, hogy a litván nép keresztény hitre térése is a litván-lengyel uniónak köszönhető. A lengyel trónra meghívott Jagelló László az 1385-ös krevói egyezménynek köszönhetően megkeresztelkedett, majd feleségül vette Nagy Lajos királyunk lányát, Szent Hedviget. Az akkori törvényeknek megfelelően a litván nép követte fejedelmét a vallásban. Tekintettel arra, hogy a mindaddig pogány fejedelem katolizálását Hedvig szabta a házasság feltételéül, később pedig rengeteget tett a nép hitének elmélyítéséért, a krónikások Hedviget a "litvánok apostola" névvel illették. Éppen ezért fölöttébb különös, hogy a mai litván társadalomban Hedvig alakja háttérbe szorult: csak keveset tudnak az életéről, nincs élő kultusza. Mindenesetre tény, hogy Európa nemzetei közül a litván tért utolsóként keresztény hitre, ezért is szokták "az egyház legfiatalabb leányaként" emlegetni. Tegyük hozzá: természetesen már Hedvig előtt is történtek próbálkozások a litvánok megtérítésére. Mindaugas fejedelem 1250-ben megkeresztelkedett, ám 1263-as meggyilkolását követően trónviszály kezdődött, mely vérfürdőbe torkollott, a nép pedig visszatért a korábbi pogány valláshoz. Számos pap és szerzetes vére öntözte akkoriban a litván földet. A Vilnius egyik hegyén magasló három hófehér kőkereszt is ezt hirdeti, vértanúságot szenvedett hittérítőknek állítva emléket.

Kirándulást teszek a környéken: a Vilniustól negyven kilométerre fekvő Trakai csodás szigetére, amely a XV. században Litvánia fővárosa is volt. Körbástyákkal övezett vára ma is eredeti szépségében áll. Majd átruccanok a félórányi távolságra lévő Kernavé településre, a pogány századok litván fejedelmeinek székhelyére. A határban öt domb magaslik, melyeken egykor erődítmények álltak - Litvániában több mint ezer, dombra épült vár nyomait tárták fel a régészek. Fájlalom, hogy nincs időm felkeresni az ország északi részén, Siauliai mellett található Keresztek hegyét - a nemzeti kegyhelyet, ahová a XIX. század közepétől több százezer keresztet hordtak fel a névtelen bátrak; a cári, később a kommunista önkény áldozatainak emlékére.

Másnap a Vilniusi Egyetemre megyek. Az intézményt Báthory István lengyel király alapította 1579-ben, és századokon át az ő nevét is viselte, egészen a legutóbbi időkig. E változtatás barátságtalan lépésnek tűnhet - ám meg kell értenünk, hogy a litvánok számára Báthory lengyel seregeinek hódítása bizony a nemzeti függetlenségük megsértését jelenti. Együtt ebédelek egy kiszármazott magyarral, Homoki Máriával, aki már évtizedek óta pszichológiát ad elő az egyetemen. Tőle hallom, hogy 1994-ben egész Litvániában 112 magyar élt, jelenleg jóval kevesebben lehetnek. Megalapították a Báthory István Magyar Kulturális Egyesületet, és többek között egy szép Báthory-emléktáblát is állítottak az egyetem udvarának kerengőjén. S ami hihetetlen, de igaz: a mai napig soha egyetlen hivatalos litván-magyar szótár nem jelent meg. (Állítólag előkészületben van.) Pedig Litvánia az Európai Unió teljes jogú tagja - és álló nap minden politikus csak az uniós kapcsolatokról szónokol... Homoki Mária 1997-ben hősies munkával szerkesztett egy magyar-litván, litván-magyar zsebszótárt, és néhány száz példányban megjelentette Vilniusban. E száztíz oldalas jegyzékben a legalapvetőbb szavak szerepelnek, egyes számban és alanyesetben, bármiféle ragozás nélkül. Ilyesféle mondatokat lehet összerakni belőle: "Én menni templom hat óra." De ez is sokkal több, mint a semmi.

Utolsó estémen még hoszszú sétára indulok az óvárosban, különleges épületek után kutatva. Nincs nehéz dolgom. Az egyetemtől alig száz méterre rátalálok a háromszintes Alumnatas palotára, Vilnius egyik legszebb reneszánsz épületére. 1622-ben épült, és a XIII. Gergely pápa által alapított papnevelő intézetnek adott helyet. Ma az Olasz Intézet székháza, és nyitott árkádsorral díszített, árnyas udvarán sörterasz működik. Hátsó udvarán pedig egy XVII. századi kápolna található. Néhány száz méterrel arrébb, az óvárost átszelő sétálóutca felső végén, két hatalmas gesztenyefa védelmében a gyönyörű Szent Pjatnyickaja (litvánul: Paraskevijos) ortodox templomra figyelek fel. 1865-ben készült el. Az alapjait jelentő korábbi templom 1345-ben épült, Algirdas nagyherceg felesége, Maria kívánságára. Eredetileg Ragutis pogány istenség szentélye állt a helyén. I. Péter orosz cár két ízben is megfordult itt, 1705-ben és 1708-ban. Második tartózkodásakor saját kezűleg keresztelte meg afrikai pártfogoltját, Hannibalt, aki később egy orosz főnemesi családba nősült, és Alekszander Puskin dédapja lett. A templommal átellenben pedig a Francia Intézet és Nagykövetség épülete áll. Táblájáról megtudom, hogy 1812-ben, Napóleon seregeinek átvonulásakor e palotában szállt meg az akkor 29 éves Stendhal.

Hanem búcsúznom kell, este tízkor indul velem az éjszakai busz Varsóba. Ennyit sikerült merítenem e különleges országból. Talán akad még egyszer kedvező szél a vitorlámba, visszahajózni ide.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu