Beálltam a kirekesztettek sorába...

Élet a dél-afrikai katolikus misszióban

A Szentatya missziós imaszándéka szeptemberben a következő: "Hogy Afrikában igazi és testvéri együttműködés alakuljon ki azok között, akik egyházi közösségek létrehozásán és fejlesztésén fáradoznak." Pusztán számokat, adatokat, évenként néhány híradást és képet jelent számunkra a távoli földrész rengeteg lakójának döbbenetes sorsa, nyomora. Élet- és testközelből kaptuk az alábbi beszámolót egy johannesburgi magyar misszionáriustól. Szavaitól, tanúságától érzékenyebbé válhatunk - bárhol éljünk is a Földön.

A nyomornegyed képe

2003. augusztus 27., reggel: repülőgépem Johannesburg repülőterén landol. Verőfényes nap, hihetetlenül kék ég. Brazíliából érkezve ezek után meleget várok. A levegő hőmérséklete viszont alacsony. Vagy csak én borzongok belülről...? Lehet, Sao Pauló-i kollégáim még az utolsó pillanatban is el akartak tántorítani az új missziótól: "László, ne menj oda! Tudod, hogy hol van? Mindenki tudja, hol van Afrika, de senki sem akar odamenni. Szenvedni fogsz a bőröd színe miatt! A feketék bosszút állnak a fehéreken az apartheid miatt! Az ottani gyerekek nem olyan közvetlenek, mint a brazilok." Én következem a bevándorlási hivatalnál. A tisztviselő jövetelem célja felől kérdez. "A johannesburgi katolikus egyházmegye meghívására Brazíliából jövök, hogy utcagyerekekkel dolgozzam." "Hajjaj, belőlük van elég. Szurkolok neked. Ha sikerül őket elvinned az utcáról, neked adom a Nobel-díjat." Megérkeztem tehát, és az első benyomás nem is olyan kedvezőtlen!

Az ellenség is barát lehet

A püspöki helynök jött ki értem. Biztat, és arról biztosít, hogy minden támogatást megadnak a munkámhoz. Nagyon jólesik, mert ilyet nem sokszor hallottam! A belvároshoz közeli plébániára megyünk, amely az elkövetkező hónapokban a szállásom lesz.

Anyám könnyű álmot ígért...

Dél-Afrika: nagyon szép ország, ellentmondások, tízéves demokrácia az apartheid után, tizenegy hivatalos nyelv. A HIV-vírus, az AIDS kegyetlenül pusztít: az ország összlakosságának körülbelül negyven-negyvenöt százaléka fertőzött. Vidéken vannak olyan falvak, ahol csak a nagyon öregek és a nagyon kicsik maradtak életben, a köztes korosztályokat elvitte a járvány. Két év múlva, ha a folyamat folytatódik, körülbelül kétmillió AIDS-árvája lesz az országnak.

A negyed focicsapata

Én nem tapasztaltam, hogy ellenszenvet éreznének a fehérek iránt. Sőt, nagyon szép és kedves emberek élnek itt. A gyerekek pedig... nos, a gyerekek azonnal az ember nyakába másznak, és igen közvetlenek. Azóta tudom, sejtem, hogy miért. Sajnos a férfiember nem ismeri a felelősséget. Létezik ezenkívül a többnejűség hagyománya. Így azután a gyerekek megszületnek, de nem nagyon látják, tapasztalják az apjuk létezését. Nagyon tisztelem az afrikai nőket: kiszolgáltatottak, nagyon sokszor már kiskorukban megerőszakolták őket, rengeteget dolgoznak és szenvednek. De küzdenek az életért, a családjukért, az emberi méltóságért.

Ismerkedés a számítógéppel

Röviddel érkezésem után megismerkedtem egy argentin apácával. Gladys nővér a Jó Pásztor Nővérek rendjének a tagja. Alapítója és irányítója a Rahab Központnak, amely 1998 óta dolgozik és küzd a szexuálisan kizsákmányolt, megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációjáért. Már várta érkezésemet. Az egyházmegye is hozzá irányított, mert az övé az egyetlen olyan közvetlen utcai pasztorációt folytató program, amely az egyházhoz tartozik. Hamarosan együtt járjuk az utcát, és hirdetjük, hogy Isten még azok között és mellett is ott van, akiket embertársaik, a társadalom kiközösített, sőt megvetett. A kedvesnővér december elején visszautazott Argentínába, azóta én irányítom ezt a missziót.

Jatékterápia - a fiatalok megszólításának eszköze

Munkánk kétirányú. Az elsőt már említettem: szexuálisan kizsákmányolt, illetve megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációja. A másik munkaterületünk az utcagyerekek világa. Megelőző munkánkkal - többek között - azt szeretnénk elérni, hogy minél kevesebb utcagyerek kerüljön be a prostitúció és a drogok ördögi hálójába.

Heti négy alkalommal járjuk az utcát, pontosabban azokat a helyeket, ahol a ránk bízottak élnek és dolgoznak. Kétszer, nappal és éjjel a szexmunkásokat látogatjuk. Most már - egy év után - senki sem tartja furcsának, kényesnek, zavartan viccesnek, félreérthetőnek a jelenlétemet a hotelekben, Uram bocsá´, a bordélyokban vagy az utcán magukat áruló nők közelében. Pedig a kezdet kezdetén...! Denis testvér régóta dolgozik az utcai misszióban, mégis majdnem minden pillanatban megáll: "Nem hiszem el, nem lehet igaz, egy katolikus pap dolgozik az utcán!" - ismételgeti rendületlenül.

Dél-Afrikában mintegy huszonnyolcezer gyermekprostituáltról szól a statisztika. Többségük lány, de nagy számban vannak fiúgyermek-prostituáltak is. Mi az oka az effajta prostitúciónak? A szegénység, munkanélküliség, az iskolából való kimaradás, a hatékony szociális támogatás hiánya, családi erőszak, kisgyermekkori szexuális zaklatás vagy nemi erőszak, a városiasodás (és városi életforma), a szülők kollaboratív szerepe, egyre emelkedő és erősebb igény a gyermekekkel való kapcsolatra. Sajnálatos, hogy a prostituáló tényezők között kiemelkedő helyet foglalnak el a családtagok, közöttük is az anya!

Nagyon érdekes és mély kapcsolatok alakulnak ki közöttünk és a szexmunkások között. Megtanulják az egészséges gyermek-felnőtt kapcsolatot. Azt, hogy a férfi nem szükségszerűen "kliens". Megtanulják emberi személyként értékelni önmagukat. Rádöbbennek a Megváltó fontosságára életükben. Így azután gyökeres változásoknak is tanúi vagyunk. Sajnos a statisztikánk nem valami jó, de mi nem számokkal, hanem emberi lényekkel dolgozunk. Vannak keserűen humoros mozzanatok, például a következő: az egyik lánnyal beszélgetünk, és győzködjük, hogy vegyen reszt a rehabilitáló programban, amikor megáll egy autó. A lány veszi a kliens jelzését: "Atya, bocsánat, öt perc múlva újra itt vagyok." Beül az autóba, és elhajtanak. Nem sokkal később visszajön: "Hol is hagytuk abba?"

A nők és gyermekek rehabilitációjában a központ nemcsak utcai munkát végez, hanem fenntart egy "beugró központot". Ez azt jelenti, hogy ide bejöhetnek egy alkalommal vagy rendszeresen: csak egy teára vagy a teljes programra. Programunkat "holisztikusnak" hívjuk, mert egészlegességre törekszünk, azaz a testtel, a szellemmel és a lélekkel is foglalkozunk. Pszichológiai és lelki vezetést, tanácsadást, alapvető tanulmányokat, háztartási ismereteket, munkaterápiát, sportot, táncot, drámát és kirándulásokat ajánlunk fel nekik. Naponta átlagosan tizenöten néznek be hozzánk.

Az utcagyerekekhez szintén két alkalommal megyünk (nappal és éjjel), ezenkívül vasárnap esténként végiglátogatom a csoportokat. A négy-öt állandó gyülekezőhelyen összesen mintegy kétszáz gyermekkel, serdülővel és fiatallal találkozunk. Közöttük a Brazíliában jól bevált Lekotek nevű játékterápiát használjuk. A szépen hangzó zulu kifejezés: YITHUBA LAMI (jelentése angolul: "It´s my turn!", azaz "Most én jövök!") foglalja össze a programot. A felületes szemlélő megvádolhatna: "Na de atya, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra majdhogynem ugyanazokkal a srácokkal foglalkozol. Mikor viszed el őket az utcáról?" Mi nem viszünk el senkit az utcáról, de apró változásokat idézünk elő a gyerkőcök életében. A legelső változás az, hogy a játék által felfedezik önmagukat, a bennük lévő erőt, tehetséget. Felfedezik a "most én jövök" édességét. Azok számára, akiktől elvették a lehetőségeket, ez gigantikus felfedezés. Ezáltal azután megkezdődik a szocializáció: felfedezik a szabályokat, a törvényeket. Felfedezik, hogyan és miként lehet bent maradni a játékban, azaz hogyan lehet úgy élni, hogy elkerülhető legyen az ismételt kirekesztettség.

Amennyiben lehetőségünk van rá (azaz kisebb a fizikai távolság), felvesszük a kapcsolatot fiataljaink családjaival is. A gyerek rehabilitációjával párhuzamosan végezzük a családterápiát.

A "jelenlét pedagógiáját" gyakoroljuk. Jelen vagyunk fiataljaink életében. Számíthatnak ránk, megbízhatnak bennünk. Ez sokszor csendes jelenlét. Olyan, mint Máriáé a Golgotán: abban a nehéz pillanatban nem lehetett mást tenni, csak elfogadni a tehetetlenséget és szeretettel nézni a haldokló fiúra.

Személy szerint nagyon sokat köszönhetek a felszabadítás teológiájának. Ez a teológia "nem személyhez" szól, tehát azokhoz, akiket elnyomnak, kirekesztenek, semmibe vesznek, megerőszakolnak, eladnak, lemészárolnak, nem szeretnek, akik mindezek miatt nem juthattak el emberi értékük/személyük felismeréséhez. Hozzájuk: az anyaméhben meggyilkoltakhoz, kisgyerekekhez, a családjukat egyedül nevelőkhöz, öregekhez, haldoklókhoz, kisemmizettekhez, AIDS-esekhez, börtönviseltekhez, halálra ítéltekhez viszi el Krisztust, akit Isten küldött közénk, hogy személyi méltóságot, jogot adjon nekünk, felnézhessünk rá, önmagunkra és Istenre, hogy valóban felszabaduljunk az élet teljességére.

Most itt vagyok. A katolikus (egyetemes) egyház eme szögletében. Miért nem vagyok máshol, mondjuk...? Azért, mert nem a testem fizikai holléte a fontos, hanem a bensőmé. A brazíliai Alfedino atya gondolata vált a hitvallásommá: "Mint Jézus az ő keresztségében, én is beálltam a kirekesztettek sorába, hogy onnan soha többé ne álljak ki."

Kárpáti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu