Éji gém

A halastavi gátakon járva mindig akad látnivaló. Légies könnyedséggel szerkők csaponganak a víz felett, távolabb szürke gém repül lusta szárnycsapásokkal, a nádszegély mellett, fejével szaporán bólogatva vízityúk úszik. Júliusra elfogy a madárdal. Nem karicsol a nádirigó, elhallgatnak a nádiposzáták, és nem pirreg már a tücsökmadár sem. Véget érnek a költések, szárnyra eresztik a fiókákat, megkezdhetik "évi rendes szabadságukat", ami egészen addig tart, míg belső órájuk meg nem szólal, és augusztus második felében meg nem indulnak dél felé.

Nemrég az egyik halastó gátján állva egy bakcsót figyeltem. A nádszegély mentén ült egy etetőkarón, és a vizet leste. Szépen mintázott szobor jutott eszembe, amint hosszú, hegyes csőrét maga elé tartva mozdulatlanul várta a zsákmányt. A víz felszínén a békatutaj levelei hintáztak, felettük piros potrohú szitakötő kergette fáradhatatlanul az apró rovarokat. Csak szegény bakcsó várakozott hiába. Aztán mégis megmozdult. Végtelenül lassan fordult oldalt, kicsit előrehajolt, aztán a vízbe vágott. Olyan lendülettel, hogy majdnem lefordult a karóról. Ha jól láttam, szitakötőlárvát fogott, de olyan gyorsan, pillanatok alatt eltüntette, hogy mire jobban megnéztem volna, már nem volt sehol. Nagyon éhes lehetett.

A bakcsó vízirovarokkal és lárváikkal, békákkal és apró halakkal táplálkozik, és eltérően a legtöbb gémfélétől, előszeretettel vadászik éjszaka. A német nem véletlenül nevezi éji gémnek (Nachtreiher). Az ötvenes években egy barátommal évente táboroztunk a Sasér rezervátumban, a Tisza alsó folyása mentén. A magas nyár- és fűzfákon vegyes gémtelep volt, szürke gémek, kis kócsagok, üstökös gémek és bakcsók nevelték fiókáikat a koronában épült gallyfészkekben. Szürkületkor valamennyien a telep felé igyekeztek, csak a bakcsók repültek a rizsföldek irányába. Amikor a csillagfényes ég alatt a folyóparton ülve hallgattuk a nyár eleji hangokat, a tücskök ciripelését, a túlsó part felől az ugartyúk kiáltását, néha láttuk a felettünk átrepülő bakcsók sötét árnyait, amint "kvak" hangon kiáltva a rizsföldekre indultak. Rengeteg kecskebéka tanyázott ott, brekegésüket messzire sodorta a szellő a csendes éjszakában. Olyan sokan voltak, hogy talán észre sem vették, hogy a saséri bakcsók minden éjszaka megtizedelik őket. A bakcsó egyébként is élelmes madár, kihasználja az adódó lehetőségeket. A Kis-Balaton kárókatona-telepén figyeltem meg, amint néhányan rendszeresen a kiszáradt fákon épült fészkek alatt ültek, és a "potyát" lesték. A kárókatonák halakkal etették a fiókákat, azok pedig mohó igyekezetükben néha egyet-egyet kiejtettek a fészekből. Az ott lesben álló bakcsó csak erre várt. Mint a villám kapott a lehulló hal után, és még mielőtt a kárókatonák odafent felocsúdhattak volna, már le is nyelte könnyen szerzett zsákmányát, aztán megtörölte a csőrét, és türelmesen várt tovább.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu