Számos okom akadna tehát, hogy érdemei méltatásába kezdjek - s mégis: teszem ezt ezúttal kizárólag díjazott verseskönyve kapcsán. A Nap Kiadó jóvoltából megjelent Fojtatás ugyanis csakugyan kitűnő könyv. A benne szereplő száz opus hosszú idő, egy évtized termése; Deák legutóbbi kötete, Az árvaság kora összegyűjtött versei óta éppen ennyi idő pergett le. "Ritkán megszólaló költő", így mondják ezt. S mennyivel becsülendőbb, mint a tömegtermelő versiparosok!

Ha egyetlen szóval kellene megindokolnom, miért izgalmas ez a költészet, azt felelném: mert megszenvedett. Szerzője a saját bőrén is kitanulta a létezés súlyát, leckéit, fájdalmasan tisztában van a tétekkel. Tökéletesen bírja, érzi a keserűség és a játékosság hangját, e kettő vegyítésének tudományát. Nem cinikus, de fanyar; nem poénkodó, de szellemes. Már a kötet címe is ragyogóan kifejezi szemléletét, a dolgok kettősségét zabolázó bátorságát. Fojtatás, hirdeti a pontos j-szülte szóvicc - egyszerre sugallva Pilinszky János verssorát: "Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom", valamint az elnémulás lehetőségét, a József Attila kiáltotta Levegőt! érzetét.

S valóban: úgy tetszik, Deák hangja fojtottabb, tömörebb, megéltebb lett. Tudatos felkészülés az öregségre, ez volna a feladat mára? "Mert ha nincs is oly közel / már nagyon távolra sincsen", írja a megvénülésről. Úgy érzi: "amivel éltem, az kicsorbult", sírversében pedig kimondja: "Nagy Úristen előtt nincsen megállásom." Hanem ebben a kérdésben, halála óráján ugyan melyikünk lehet maradéktalanul biztos önmaga felől? "Ki állhat meg őszinte-vétlenül / az ítélő előtt, ha ideje eljő?"

A kötetben - sok egyéb téma mellett - természetesen Parancs Jánoshoz, illetve az ő emlékére írott versek is szerepelnek, szám szerint hat. Ezek (s a könyv többi versének) beható elemzésére ezúttal sajnos nem adatik mód. Mindössze beszédes címüket soroljuk fel, érzékeltetendő kettejük viszonyát, a közös franciahoni csavargástól és a párizsi műtermektől egészen a budapesti iddogálásokig vezérlő összetartozásukat: Céhlegények utazása; Öregfiú nótája; A. mint Anakreón; Ahogy történt; A szólamra hangolódva; Pihe.

Az a legkevesebb, hogy a közöttünk munkáló barátság okán Deák Lászlónak hasonló fojtatást kívánok. Versíró kedve szabad folyását, s nem elfojtását. Ahogy ő maga fogalmaz egyik versében: az ifjonti varázs múltával "az elhullt múlt köde / csak fojt és vakít". Ám az ellenszert is ismeri, ott áll házi patikája polcán: "Némaság előtt - költészet." Más szavakkal, egy másik versében: "Itt már csak a szelíd, kitartó türelem segíthet." Ehhez kívánok erőt, derűt, fojton-fojvást.

Zsille Gábor