"Nem csinálni, hanem lenni kell..."

Egy fiatal magyar verbita Mexikóban

Ciudad de Mexico, Mexikóváros az ugyanezt a nevet viselő ország fővárosa, ahol az emberek kétezer-háromszáz méter magasan szó szerint oxigénhiányban élnek. A világ egyik legnépesebb városának húszmillió lakosát vízhiány és áramkimaradás fenyegeti, míg a kedvezőtlen geológiai adottságok miatt a város egyes részei gyorsabban süllyednek, mint Velence. Lakossága mégis évente nyolcszázezer emberrel gyarapszik, a lakott terület egyre feljebb szorul a hegyoldalakon, ahol tömegével épülnek a szegények viskói. De nem csak a peremterületeken vannak nyomornegyedek. A központban lévő ősi kolonális házakat a gyarmatosító spanyolok elhagyták, mikor kiszorították őket Mexikóból, a szegények pedig elfoglalták azokat.

Mindez nem úgy hangzik, mintha a szomszédos Egyesült Államokban járnánk, de itt, Európa közepén mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, Mexikó olyan, mint Amerika. Ezt gondolta Zabos Róbert verbita szerzetes is, mikor 2002-ben szóba került, hogy a rend ideiglenes fogadalmas testvéreként Mexikóvárosba menjen teológiát tanulni. Először nem tetszett neki az ötlet, hiszen ő a harmadik világba vágyott - de utóbb belátta, oda került.

Ezért is kereste fel a verbitákat még gimnazista korában. Mindig is vonzotta őt a harmadik világ, különösen Dél-Amerika, amolyan világcsavargó módjára szerette volna bejárni országait. De a földi létezésen túlmutató célja is volt életével. Ezért amikor kapott egy papírt három verbita atya címével, becsukott szemmel rábökött az egyik névre, és írt egy levelet. Ő volt a legjobban meglepve, mikor Szabó Imre SVD válaszolt neki. És a verbita atya olyan volt, amilyen ő is szeretett volna lenni...

Így a piaristáknál tett érettségi után egyik osztálytársával, Puskár Tamással együtt belépett az Isteni Ige Társaságához noviciátusba, s 2000-ben mindketten letették ideiglenes fogadalmukat.

Két évvel ezelőtt Zabos Róbert mint az egyik legfiatalabb magyar verbita felszállt a repülőre, mely Mexikó fővárosába vitte. Csak ekkor gondolt arra, hogy nem tudja, hová kell mennie, nem tudja, vár-e majd rá ott valaki. Volt ötven dollárja és egy telefonszáma, de mivel nem beszélt spanyolul, az nem sokat ért. Ám mikor este fáradtan megérkezett, vártak rá - egy verbita atya, kis táblával a kezében - és a legnagyobb szeretettel fogadták.

"Nagyszerű volt már az elejétől kezdve - emlékszik vissza a fiatal szerzetes az első ott töltött hónapokra. Volt egy évem, hogy megtanuljak spanyolul, megismerkedjem a kultúrával. Mondták, azon is gondolkodjam, milyen téren szeretnék tevékenykedni. Ismerjek meg helyzeteket, lehetőségeket, hogy később dönteni tudjak." A rendtagok csak az örökfogadalom után kapják meg végleges kinevezésüket, de szokás, hogy az új tagok megjelölhetnek három országot, ahová a legszívesebben mennének, s ezt a kérésüket elöljáróik igyekeznek figyelembe venni. Zabos Róbert álma továbbra is Dél-Amerika, de Mexikó is sokféle missziós munkát kínált.

Az utcagyerekekkel kezdett először foglalkozni. Ez szinte kézenfekvő egy olyan városban, ahol a hivatalos adatok szerint nyolcvanezer utcagyerek van, a nem hivatalos számítások szerint több mint háromszázezer. A piaristák vezetnek egy gyermekotthont, ahova az utcán élő gyerekeket fogadják be - Zabos Róbert velük kezdett dolgozni. Persze az otthonból is sokszor kimaradnak ezek a gyerekek, nem alszanak ott, mégis tudják, hogy van egy hely, ahol szeretettel várják őket, ahol mindenük megvan, ahol segítenek, ha szükséges. Ennek természetesen feltétele van: tanulniuk kell, s bár inkább az iskola mellé járnak, ez mégis ér valamit. "Még alig tudtam spanyolul - meséli a fiatal misszionárius -, és csak heti egy napot voltam köztük, de ez is elég volt, hogy közel kerüljek a gyerekekhez, bizalmukba fogadjanak és elmeséljék életüket."

Az egyikük arról mesélt, hogy ötéves kora körül érezte, nem maradhat otthon, mert a szülei nem tudják eltartani. Ezért maga ment az utcára kéregetni. Másnak a szülei alkoholisták voltak, bármi baj volt, a szülők a gyereken töltötték ki haragjukat. Ezért úgy gondolta, ha nem kap otthon enni, és mindig csak bántják, minek menjen haza... Egy másik kisfiúnak pedig volt tíz testvére, ő volt az utolsó gyerek, és kicsi korában egyszerűen elküldték otthonról azzal, hogy nem tudják eltartani. Sajnos, ezek a történetek mindennaposak a városban, s a gyerekek aztán bandákhoz csapódnak, ahol felkarolják őket, enni kapnak, így maradnak életben. Ez azonban nincs ingyen: a banda rabszolgái lesznek, súlyos bűncselekmények elkövetésére kényszerítik őket. A gyerekek tudják, hogy rossz, amit tesznek, ki is szeretnének lépni, de nem tudnak. A bandának hátat fordítani maga az öngyilkosság, másrészt a szegénység, az otthontalanság is nagy kényszer.

Több verbita atya is a bandákkal, az utcagyerekekkel foglalkozik, habár a probléma inkább politikai és gazdasági jellegű. "Az egyház mint intézmény azt tudja tenni, hogy harcol ezeknek a gyerekeknek a jogaiért - szűrte le tapasztalatait Zabos Róbert. - És mivel nagyon sokat számít nekik a közvetlen kapcsolat, a pap, a szerzetes személye is fontos. A cél ezen a szinten nem a probléma teljes megoldása, hanem az, hogy annak az egy gyereknek a helyzetén segítsünk, akivel kapcsolatba kerülünk. Azzal, hogy egy embernek segítek egy apró dologban, nagyon picit javul a helyzet. Ha sokan segítenének, akkor változhatna is."

De van ennél több sikert ígérő missziós tevékenységre is lehetőség és igény Mexikóban. A verbita atyák végeznek plébániákhoz, városrészekhez kapcsolódó pasztorációt, vezetnek liturgikus köröket, hittancsoportokat, keresztelési és egyéb felkészítőket, imacsoportokat. Ez utóbbinak különösen nagy sikere van. "Az ember természeténél fogva be van állítódva egy rajta kívül álló, transzcendens valóság felé - mondja Zabos Róbert. - Van, aki ezt beismeri, van aki tagadja. A mexikói ember az érzelem embere, ezért olyan vidámak, nyugodtak, ezért fogadják az idegent olyan kedvesen, és ezért látjuk őket néha csapongónak. De ez sokkal mélyebbre vezet: emiatt nyitottabbak a misztika és az imádság felé. A taizéi imádságot például nem nagyon ismerik, de nagyon megragadja őket. Volt olyan, hogy egy imacsoportot öt-hat emberrel kezdtük, de mivel nyitva volt a templom, meghallották, és hetvenen fejeztük be."

A hivatalos adatok szerint Mexikó lakosságának 92 százaléka katolikus - nem egyszerűen keresztény, hanem katolikus. Ugyanakkor erős a szinkretizmus, a kereszténységgel keveredik a természetvallás, a szellemvilágban való hit. "A mexikóiak hitében mindez tökéletes és logikus rendszert alkot. Nem okoz nekik gondot a kereszténység és az ősi vallás összeegyeztetése - magyarázza a fiatal verbita. - Tudják, hogy nem úgy hisznek, ahogy az egyház hivatalosan előírja, de amit hisznek, azt életük minden percében vállalják és átélik."

Elhagyva a városokat, a vidék egészen más pasztorációs feladatok elé állítja a verbita atyákat. A bennszülött indiánok kis falvakban laknak, és sok ilyen település tartozik egy plébániához. Ezek az emberek nagyon nehéz körülmények között élnek. A sivatagban például nincs semmilyen munkalehetőség vagy mezőgazdasági művelésre alkalmas föld. Az emberek ott szó szerint gyűjtögető életmódot folytatnak. A trópusi területeken az erdőbe szorult indián törzsek pedig a szegénység mellett az állam elnyomásától is szenvednek. A bennszülött, ha megkérdezik tőle, milyen nemzetiségű, soha nem azt válaszolja, hogy mexikói, hanem mindig a törzse nevét mondja. Ebből az identitástudatból aztán sok problémájuk származott.

A verbita növendékek minden nagyhétben misszióba mennek vidékre. Ketten-hárman együtt maradnak, és beköltöznek egy-egy faluba, közösségbe. "Odamegyünk, és arra törekszünk, hogy ne csináljunk semmit - mondja a fiatal misszionárius. - A városi ember, mi, akik tanulunk, felpörgetett életet élünk, mindig csinálni akarunk valamit, mindig van valami projektünk, amit teljesíteni akarunk, és akkor érezzük jól magunkat, ha látjuk, hogy az halad az útján. Egyik profeszszorom mondott egy érdekes spanyol kifejezést: No hay que haser sino hay que ser (nem csinálni, hanem lenni kell). Ezt próbáljuk megvalósítani ezeken a kiküldetéseken. Nem teszünk mást a papi, lelkipásztori szolgálaton túl, csak amit ők is. És ez az, ami fontos nekik: hogy ott legyünk, együtt legyünk velük. Ha észreveszik, hogy nem ijedünk meg az ő életüktől, nem akarunk kiemelkedni közülük, sokkal közvetlenebbek lesznek, és hagyják megosztani terheiket is."

Bár amúgy is nagy bizalommal fogadják a verbitákat mindenhol, mert akármenynyire is megtörtek és elnyomottak ezek az emberek, az nem azt jelenti, hogy nincs mosoly az arcukon és nyitottság a szívükben. "Csak egyszer bántam meg, hogy azt mondtam: azt akarom csinálni, amit ti - meséli a fiatal szerzetes. Másnap hajnali három órakor kopogtattak a viskó ajtaján, ahol aludtam, hogy megyünk kapálni. Ez nem tűnt ideális munkának az éjszaka közepén, ráadásul jó sokat kellett gyalogolni a földekig, ahol aztán reggelig kapáltuk a kukoricát, a babot, és rőzsét vágtunk. Mire viszszaértünk a faluba, kilenc óra volt, és olyan párás hőség, hogy az ember csak feküdni tudott a függőágyban. Azt mondják ezekre az emberekre, hogy lusták, de napközben tényleg nem lehet semmit csinálni a melegtől."

Szeretettel és figyelemmel veszik körül a misszionáriusokat ezekben a közösségekben, elfogadják azt, hogy nem olyan élethez szoktak, mint ők. A legjobb szálláshelyet adják nekik, az ételből is mindig a frisset kapják, akkor sütik át a húst, akkor veszik le a fáról a gyümölcsöt. Vigyáznak arra - különösen a gyerekek, akik úgy tűnnek, csak játszanak -, hogy zajt csapjanak körülöttük, hogy a kígyókat, skorpiókat elijeszszék. "Habár mondták nekünk: ti, európaiak úgyis olyan zajjal jártok, mint az elefántok..." - emlékszik vissza Zabos Róbert.

Ti, európaiak - hangzott a meghatározás, mert ott nem számít, melyik országból jött az ember. Ott Zabos Róbertnek is az az identitása, hogy fehér bőrű és európai. Bár sokan tudják a legegyszerűbb emberek közül is, hol van Magyarország, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia, hiszen Mexikónak volt egy Habsburg császára: II. Miksa. "Egyszer megkérdezték tőlem, hogy a rokona vagyok-e - meséli nevetve a fiatal verbita. - Azt hitték, én is a császári címre pályázom."

Az elmúlt két év rengeteg élményt és találkozást adott Zabos Róbertnek. És a kalandoknak nincsen vége, júniusban visszautazott Mexikóba, hogy befejezze teológiai tanulmányait. Megvalósult hát a gyerekkori álom, világcsavargóvá lett, de az Isteni Ige szeretetében.

(A nyári missziós táborkról a 10. oldalon.)

Kácser Anikó

(A képek Zabos Róbert gyűjteményéből valók.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu