Beke György

Hunyadi János Nándorfehérváron

(1456. július 22.)

Lázálmában, szaggatott képekben, bizonytalan érzésekkel újraélte az elmúlt heteket. Maga állt ki a vár fokára, napok óta a szerémségi utat figyelte. Onnan, Napnyugatról kell érkeznie a segítségnek. Megígérték. Többször is megígérték. Képzeletében újra és újra szemlét tartott katonái fölött, majd bejárta a falakat, bástyákat, a várudvart. A falak erősek, katonái harcra készek, elszántak. Mégis kellene a segítség. Ennek a várnak nem szabadna elesnie. Ha félholdas lobogó kerül a vár fokára, az oszmán előtt megnyílik az út Budára, onnan tovább Bécs és a német tartományok felé, aztán Róma szent városa, a büszke Párizs és talán Albion felé... Jól tudják ezt ott, a nyugati udvarokban: önmagukat védelmeznék a magyar vár falainál. Üzeneteik tele voltak aggodalommal a közeledő vész miatt, és lelkes biztatással azokhoz, akik életükkel, vérükkel készek védelmezni a kereszténység bástyáit.

Két nappal előbb porfelhő kerekedett a szerémségi úton. "Hát mégis, mégis... Nem maradt üres szó az ígéret..." - gondolta örömmel a kapitány. De ahogy a csapat közelebb ért, Hunyadi János megismerte őket: Csáktornyáról voltak, magyar vitézek meg horvát fegyveresek.

- Ők közelebb vannak hozzánk. A franciáknak hosszabb utat kell megtenniük - vigasztalta egyik alvezére. Hunyadi csalódottan mosolygott. Pedig alapvetően derűs ember volt, annyi sorsverés után is. Ki se bírta volna a csapásokat, ha nem él benne törhetetlen hit és bizakodás. Győzelmeit az Úrnak tulajdonította. Ferences alázattal mérlegelte tetteit - a harmadik rend tagja volt. Vajdai méltósága idején templomok és várak épültek Erdélyben. Katonai és lelki erősségek voltak: csak rájuk alapozódhatik tartós társadalom és jövő. Másként szétomlik minden, ami kívülről hatalmasnak tűnik. Hit nélkül, kereszténység nélkül nemcsak az ország, de egész Európa kiüresedett hatalmi váz lenne csupán, ahol vadhajtásként törhetne elő egy-egy fanatikus kalandor kegyetlen diktatúrája.

- Kormányzó uram, fordítsa délre a tekintetét - sietett hozzá a hűséges atya, Kapisztrán János. Hunyadit kormányzónak szólította, noha már négy éve nem viselte ezt a tisztséget.

- A déli bástyára jöjj, kormányzó uram, megérkezett Mehmed szultán hatalmas serege!

Megszakad a kép, vibrál, mint mécses, amelyből most fogy ki az olaj... Majd az ostrom drámája. Július 22-én, 1456-ban... Roppant erők vívnak egymással. Egyik oldalon a szultán katonái, talpig vasban, másikon a várfalak és a védők, kemény katonák, önfeláldozó hősök... Titusz, a drága Dugonics Titusz, aki magával rántotta a mélybe a török zászlótartót, mikor az feljutott volna a vár fokára... A hit és a hitetlenség küzdött, életre-halálra. A menny és a pokol. Hunyadi kapitány már nem gondolt a nyugati segítségre, minden idegszálával a küzdelmet irányította.

És Nándorfehérvár a keresztények kezén maradt!

Mosoly futott a beteg várkapitány arcára. Majd megírják a történészek, hogy itt nemcsak Magyarország győzött, hanem egész Európa. A keresztény világ igazsága és ereje. Pápai parancsra minden délben, minden európai templom tornyában megszólalnak a harangok. Hogy ne feledjék, senki se feledje: Hunyadi János katonáinak hite és bátorsága megszabadította az európai népeket a gonoszság urától.

Hunyadi nélkül nem lenne Európa!

De a harangok nemcsak ünnepelték, hamarosan siratták is, elsiratták a nagy magyar hadvezért. Húsz nappal a nándorfehérvári győzelem után, a zimonyi táborban a halál legyőzte azt, akit földi hatalom nem tudott elragadni. A pestis neki sem kegyelmezett. Égető lázban viaskodik a szörnyű betegséggel. Sátrában nyugati követ keresi fel. Távolabb áll meg a betegágytól, óvatosnak kell lennie, de küldetése volt, hogy idejöjjön:

- Hunyadi János, ön a kereszténység védelmező bajnoka marad a világ végezetéig.

Hunyadi motyog valamit, jó is, hogy a követ nem érti tisztán: "Ki üzeni ezt nekem? Hol voltak azok, akik nekem ilyesmit merészelnek most üzenni? Nem láttam őket sehol a várfalakon!"

A követ pátosszal, ünnepélyesen folytatja:

- Minden évkönyvbe, krónikába, egyházi és világi feljegyzésbe, országok törvényeibe belefoglaltatik az ön neve és a katonái neve, halhatatlan érdemeik. Nem jöhet olyan idő, hogy megfeledkezzünk önökről... Királyok, fejedelmek szava a biztosíték erre!

Hallja-e az áradozást a hadvezér? Vagy már nincs eszméleténél? Vagy csak nem akar felelni? De nem, él még, minden erejét megfeszítve a másik oldalára fordul. El a követtől, el a hízelgéstől, a hazugságoktól! Jobban undorodott ezektől, mint az ellenség lándzsáitól. "Atyám, Istenem, téged követlek minden cselekedetemben. Tudom, hogy egyedül benned nem csalatkozom. A te tisztaságod után vágyakozom. Szólítsd magadhoz megfáradt szolgádat!"

- Meghalt jó urunk - mondta a felcser az ágy mellé lépve. Annyi csatában megkérgesedett érzései most fellázadtak, és fájdalmasan zokogott...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu