A szabadság levegője

Nehéz föld ez, mégis csupa lágyság: az Őrség

Vajon mi hozta az Őrségbe, hogy ott telepedjen le? - kérdem Sülyi Pétert az őriszentpéteri teleházban. "A szabadság levegője. A Rábán átkelve más világ kezdődik" - válaszolja az Őri Alapítvány vezetője. Először Velemérben, azután Szalafő, Nagyrákos, Őriszentpéter, Ispánk falvakban indult meg a városiak letelepedése.

Egyre több - főként értelmiségi család - töltött itt egész nyarakat, élvezték a táj szépsége mellett a hely sajátos ősiségéből sok mindent megőrző hangulatát. Természetesen sok volt ebben az illúzió, az egynyári élmény. Teljes képük nem volt az igazi, emberpróbáló paraszti és erdőmunkáról, az előző rendszer sajátosságaként jelen lévő kiszolgáltatottságról, megfélemlítettségről, a kis jövedelmet fillérre beosztó mindennapi gondokról. Mint ahogyan az itt lakók is sokszor téves képet alakítottak ki a "pénzes" városiakról, s akik lépten-nyomon lelepleződtek hozzá nem értésük, esetleg kétbalkezességük, átejthetőségük miatt. Kétfajta életforma és életmód találkozott, de egyik sem a lényegét mutatta a másiknak, csak a felszínét. Ez a kép akkor kezdett módosulni, amikor az egynyári vendégeket lassan fölváltották, illetve kiegészítették a véglegesen letelepedni szándékozó városiak. Jöttek lakótelepi lakás árából házat vásároló, tiszta levegőre és tisztább életre vágyók, művészek, kézművesek, lótenyésztők, nyugdíjasok, kereskedők, értelmiségiek a legkülönbözőbb területekről - orvosok, mérnökök, pedagógusok -, szakmunkások és szabadfoglalkozásúak. - A kivonuló, a vissza a természetbe-életnek hosszan sorjázó filozófiai irodalma van az európai kultúrában. Minden kor megpróbálkozik a maga voltaire-i vagy tolsztojánus elképzelésével.

Tizennyolc falu jelenti a történeti Őrséget a Rába folyásától délre. Magyarországon ezek közül - részben faluösszevonás következtében - tizenegy település található, három pedig Szlovéniához tartozik. Ám az Őrség az emberek gondolatvilágában nagyobb teret ölel föl, amely képet megerősítette a 2002-ben létrehozott Őrségi Nemzeti Park. Az Őrség mellett ide tartozik a Vendvidék és a Felső-Rába-völgy, negyvennégyezer hektárnyi területével. Velemért, híres középkori templomával mindenki őrséginek gondolja, pedig csak ez utóbbi, szélesebb őrségi fogalomba fér bele. Nézzük hát, mielőtt belebódulnánk a tájba, melyek is a történeti Őrség települései: Szalafő, Őriszentpéter, Ispánk, Kisrákos, Szaknyér, Pankasz, Nagyrákos, Szatta, Kerkáskápolna, Bajánsenye (Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Kotormány egyesülésével), Kercaszomor (Kerca és Szomoróc összevonásával), s a három szlovéniai: Hodos, Kapornak és Bükkalja.

Zalalövőn, ahol megáll a nemrégiben épített, Szlovéniába vezető vasútvonalon az intercity, belekóstolunk a római korba. Az egykori Borostyánkő útvonal mentén járunk, s Redő Ferenc régész magyarázza, hogy a rómaiak mintegy kétszázötven esztendeig építkeztek itt kőből, utána majd csak a tizenharmadik században veszi kezdetét a magyarok hasonló kultúrája. Közben pedig jöttek-mentek, eltűntek a népvándorlás hullámzásában különféle népek és csoportok. Hallgatnánk még a tudós magyarázatot - magam hajlamos vagyok együvé látni a tájat és a benne bármikor élt embert, a felszíni látvánnyal szemben az érzékelésnek ezt az időmélységi árkát.

Ősi templomok sorakoznak itt mindenfelé. Hagyhátszentjakab középkori tisztult formája mellett sokak talán stílustörésnek vélik a rokokó oltárt, magam éppen az időmélységi létfeszültséget, létizgalmat látom benne. A templom előtt karcsú emlékoszlop, többnyelvű fölirattal: "Legyen béke Magyarországon", a másik oldalon: "Legyen béke a Földön". Visszaülünk a kocsiba, indulunk tovább. A hírekben éppen azt halljuk, Zagyvarékason abban az órában temetik az iraki háború első magyar hősi halottját. És Don-kanyar... és Doberdo... és... és... a hatalom utóbb hősi halottakat teremt, pedig... én azt kérdezem: mit keres magyar katona Irakban? Nem, nem a politikai demagóg-magyarázatokra vagyok kíváncsi, ha azokon múlik, holnap az igazság és a demokrácia, sőt a béke jegyében megrohamozzuk az eszkimókat és a Himaláját; én azt kérdezem József Attila szókapcsolásával: miért öl, miért nem ölel inkább az ember?

A mészkerülő erdei fenyvesben a Vadása-tó felé haladva bennem Radnóti válaszol az előbbi gyötrő kérdésre: hisz´ bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép... S - Gyurkovics Tibor versszavával víve tovább - a katolikus Radnótira gondolok, aki nyilván a történelemben jelen lévő áteredő bűnre gondol, s a reményre, hogy az ember - ez lenne emberlétünk edzőtere? - képes kigyalogolni ebből a fojtókarámból. Ez lenne életünk tétje - és küldetése.

A tóra ráhajolnak a környező erdő fáinak lombjai. Az Őrség területének hatvan százaléka erdőség, szemben az országos tizennyolc százalékkal. S a Rába folyó, a Zala patak (folyónak tanítják) és a Kerka patak párás tájain, az alpokaljai klímában kereklevelű harmatfűvel találkozunk, ezzel a rovaremésztő növénynyel. S az ország gombában leggazdagabb vidékén duzzadnak a vargányák. S megtalálhatóak az Alpokra jellemző nedű- és csigagombák.

Őrimagyarosd határát elhagyva megállunk. A dombosból laposra váltó vidéken a mezők fölött madarak hangja fürdik az édeskés szénaillatban, a táj zenéje Debussy Clair de Lune-jére emlékeztet. Ember, lásd meg magad a tájban, mondom magamnak, és sétálunk szótlanul a parázsillatos réten.

Nem tudom, mennyi idő telik el így, de nem is érdekes. Talán ez lenne az, amiről Soós Ferenc beszél Kercaszomoron, amikor azt mondja: "Az őrségi időszámítás?" Az egykori esztergályosból, majd tanárból lett gyütt-ment - mert a betelepülőket ma is így nevezik az őslakók, hiába van már hátuk mögött akár egy évtized -, a maga tönköly-portájának megteremtésén fáradozik. Tizenhét hektáron szeretne tönkölybúzát, rozst és más gabonaféléket termelni.

Gabonák dicsérete című könyvében így ír, amit beszélgetésünk során megerősít: "Hinnünk kell, hogy lehetséges egy ťharmadik útŤ, ahol nem a ťkorlátlan növekedésŤ, sem a ťfenntartható fejlődésŤ a cél, hanem a fenntartható élet."

Végigsimítom a gazda jámbor komondorát: a liberális gazdaság- és pénzpolitika mohóságával (korlátlan fejlődés), a Római Klub dicséretes aggodalmával (fenntartható fejlődés) szemben milyen egyszerűen fogalmazható meg az emberléptékű program: fenntartható élet. Nem tudom, Soós Ferenc templomjáró ember-e, de krisztusi programot hirdet ezekkel a szavakkal.

Az őrségi család régi étrendje szerint ottjártunk napján - szerdán - a következőképpen alakult táplálkozásuk: reggelire répaleves kukoricamáléval, ebédre paradicsommártás vízben főtt krumplival, vacsorára pedig pirított kenyér tejjel. Azután még arról beszélünk Soós Ferenccel, hogy a kormány, a Nemzeti Agrárkörnyezet-védelmi Program elsorvasztásával, az európai uniós elvekkel szemben halad: megfojtja a vidéket a maga érzéketlenségével; s fölmerül Ángyán József neve, aki a Szent István Egyetem professzoraként tudományos okossággal hadakozik a rontás ellen.

Őrt álló emberek voltak az itteniek, mígnem Zsigmond király a vidéket el nem adományozta az ezerháromszázas esztendők végén. Az őrségiek ettől kezdve - merthogy ezzel jobbágysorba süllyesztették őket - küzdöttek korábbi nemesi kiváltságukért. Így ment ez egészen az 1848-as jobbágyfelszabadításig. S vallásuk védelme is összetartotta az őrvidékieket. Ők ugyanis - a katolikus többségű, Habsburg-királyi Magyarország területén - megőrizték reformátusságukat.

Lassan tapinthatóan érzékelhetővé válik az Őrség sajátja: tájban, fában és fűben, öntudatban, vallásban és nyelvben egyaránt. Éppen egy csézát tol szemben egy falubeli, mellette az asszony, kezében silinga. Amit tol az ember, talicska, az asszony pedig fonott kézi kosárban hoz valamit.

Nemes Népi Zakál György (nevében a régi kiváltság, s annak tudata, hogy ugyanakkor a föld embere) 1818-as, hosszú ideig kiadatlan kéziratából tájékozódhatunk a régi őrségi viszonyokról. A falvak a magyar középkorban a Batthyány-birtoktömb előterében feküdtek, szemközt a törökök hódoltsági területével. S mivel a korábban megkezdődött, kőből emelt várépítésnek itt nyomát sem találjuk, a templomok váltak erődökké a magyar gyepűvonalban. Őriszentpéter erődtemploma, azután Veleméré ma is emelt formában látható, de a hodosi Szent András-templom már csak képzeletben magasítható föl a romokból. A szentviszlói Szent Vencel-templom romja pedig az Őrség legrégebbi szakrális helyét jelöli.

S körülnézünk a temetőkben. A református elhunytaknak sökfát állítottak, a katolikus és evangélikus halottak sírjára kereszt vagy fedeles kereszt került. A sökfa a fejfa régies, ma már ritkán használt elnevezése az Őrségben. A sökfa a süvegfa helyi tájnyelvi formája.

Engem a fejfák - ha így marad, húsz esztendőn belül elkorhadnak, s végképp eltűnnek - az észak-magyarországi, a Tisza mentén fekvő szatmárcsekei, egyesek szerint kopjafás, én úgy mondom, ladikos temetőre emlékeztetnek. Hitéből tudja az ember, hogy a halál nem határ, hanem híd, ha úgy tetszik, a Léte vizén átvivő ladik, palló. A halál nem elválaszt, hanem összecsomózza a létezés különféle formáit.

A kercaszomori Kis-hegyen - ahonnan régebben, míg a környező erdők fái meg nem nőttek, széles kilátás nyílt a déli őrségi tájra - a nyolcvanhárom éves Kovács Endre bácsival találkozunk. Az agyagos-döngölt szőlőhegyi présházból lép elő, s mesélni kezd, a találkozó emberek őrségi időszámításának ritmusában. Miféle szőlő terem itt? - kérdem, mert hiszen az őrségi ültetvényeket is tönkretette a tizenkilencedik század végén a filoxérajárvány. Direkttermő noha, mondja az öreg, s amikor a fejemet csóválom, mert hiszen a borként mérgező hatású fajtákat már az ezerkilencszázharmincas esztendőkben törvénnyel tiltották be, az öreg csak mosolyog: - Egész életemben ezt ittam, s mégis itt vagyok...

S már Szocsiban járunk, ahová hajón szállították a foksányi elosztótáborból 1945-ben. A szovjet lágerfogságot - mint mondja - szerencsésen úszta meg. Nemcsak azért, mert már 1948 novemberében hazakerült, hanem mert "délen jó volt az éghajlat; nem fáztunk, s megtermett a narancs és a mandarin, azt ettük". Közben pedig fölépítették a háborúban romossá vált, még a cári időkből származó hat nagyszerű üdülőt, legyen hol kipihenniük fáradalmaikat az állambiztonságiaknak, az NKVD-seknek. Az öreg erre huncut-keserűen elmosolyodik, azután csak annyit mond: itt érzem magam jól, a szőlőhegyen, ameddig az Isten itt tart.

Izzadságos az őrségi föld-élet. Az agyagos talajban nehéz gazdálkodni. Ám az agyag a kéz alatt gyönyörűséggé formálódik. Ősi népi mesterség a fazekasság. Czugh Zsuzsanna nagyapja munkáját folytatja Magyarszombatfán. Legalább tíz-tizenkét család viszi tovább a mesterséget a faluban. Az őrségi fazekastárgyak föld- és zöld színükről ismeretesek, s egyszerű virágmintáikról. A szülők nemzedékével majdnem kihalt a mesterség - a szocializmus diadala idején a nagyapa is elhagyta a korongozót, amely ma Zsuzsa lába alatt ismét forog.

A szlovéniai Kapornakon megtekintjük még a Skarlák Sándor nagygazda elárvult házában berendezett népi múzeumot. A fazekasságnak köszönhetően az ezerötszázas évekre kialakult a kályhás szoba, a paraszti sorba kényszerült, de nemesi voltukat még őrző őrségiek füstmentes lakóhelye. Ma újra kezdik a kályhacsempe készítését némely mesterek.

Szalafőn kötelező megállni. A hét dombra épült hét szeren körbetekintve - itt maradt meg az őrségi építkezés hagyományos formája legjobban látható módon - végre megértheti az utazó, mit jelent a szeres építkezés. Az őrt álló őrségiek az enyhe lejtőjű dombok tetejére építkeztek, hogy messze lássanak, s egymásnak is hírt tudjanak adni. Mint a csokrok, áll néhány ház a dombtetőkön, ma is csodálnivaló építészi képességgel. Talán a magyarázat abban rejlik, hogy akkoriban nem jogszabályi előírások, hanem a lélek és a célszerű hasznosság szerint építették az emberek a házat, mellé a kástut, azaz élelmiszerkamrát, amelyben alul a bort, gyümölcsöt, zöldséget, feljebb a húsokat, a gombát és a pálinkát, legfölül pedig a lent és a kendert tárolták. A szemes termény pedig a rozsszalmából mogyoróvesszővel kötött kópicba került.

S miközben az erdős úton még a barokk templomáról nevezetes Szentgotthárdra is betérünk - búcsúzunk az Őrségtől - Féja Géza szavait idézem: Szép ez a táj minden évszakban. A nyár buja zöldjével, a friss széna szállongó illatával, a szeszélyes tavasz, az ősz, midőn ellepi a rétet az erika, de a tél is... Nyoma sincs az egyhangúságnak, minden szer, domb, lejtő és völgy eredeti arcával örvendeztet, emelkedőiről szerte tekintve új és új táj integet felénk. Meglepetés fogad lépten-nyomon... Nehéz föld ez, mégis csupa lágyság, elringató béke.

Elmer István

Fotók: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu