Egy jegyzetíró füzetéből

Falun

Újra falun élhetek, pasztorál nyugalomban, hegyek ölelésében. Naponta nézegetem-keresgetem a frissen nyíló vadvirágokat, miközben jelképeik tábláját olvasgatom a lemenő napban: vérehulló fecskefű, szögletes bársonykerep, tarka koronafürt, gyepűbükköny, kaszanyűgbükköny; már elvirágzott a szurokszegfű, de most bíborlik a réti füzény. Az erdei füzikénél elidőzöm: lecsüngő virágai a rózsa színében ékeskednek. Szemeznek a nappal, amely hasonló színű felhők mögül villan vissza még egy rövid időre. A vérehulló fecskefű aranysárga sziromlevelei mindig a kedvenceim voltak. Azt mondják, Krisztus-jelkép, a tulajdonsága miatt: gyógyít, enyhít, gyönyörködtet, szívében - mintha szíve lenne - szeretet-ír pótolja a világ hiány-gyógyszerét.

Az ösvény fölfelé tart fiatal bükkösben, tölgyesben. Zsengezöld levelek, amint sápadtabbak még az itt-ott gyökeret vert juhar jellemző "karéjai" is, a háromszögekbe álló felületek, a tökéletesség szimbólumával. Milyen különös törvény szabta meg ruhájukat a fáknak, amint az is megkérdezhető a hegyeket számtalanszor megjárt költő: Berda Jóskával, ha hajnali erdők madarainak énekét hallgatta: "... ki vezényli ezt a mennyei / zenekart ily ámulatba ejtőn?"

Éjszakákon hallgattam a csalogányt. Micsoda művészet, zenei invenció ennek a csöpp, szürke madárnak a skálája! A komponálás mestere alig ismétli dallamait, vagy ha igen, sohasem úgy. Amikor Jannequin megírta híres madrigálját, a Madarak énekét, először a csalogányét elemezte - motívumonként. Alaphangok csendületében azt vehette észre, ami a többszólamúság által csak egyedibbé válik. A római Idegenek temetőjének lakója: John Keats nem ugyanezt sejtette-e, amikor ódájában leírta: "... mély vizek nyílt falán, / az örvénylő óceán-üvegen / talán e hang tár tűnt tündéri tájt!" Elveszett, örök tájak vágya a csalogánydal, amelynek szomorúságában a művészet törékeny sóhajtása hallatszik...

A bérc alatt, az ösvénykanyarulatban megtermett, barna állat jön szembe. Először kutyának nézem, aztán meglátom lógó tányérfüleit: vaddisznó, koca. Szétnézek, nincsenek-e körülötte malacai, mert akkor bizonyára fára kell másznom, mint az olasz író, Italo Calvino bárójának. Micsoda perspektíva lesz onnan felülről az aljnövényzet, a koca, s a lemenő nap, amely még egy kicsit drukkol: csak maradjak, bírjam ki, aztán eltűnik a Nagy-Kopasz mögött. Ha így maradok magamra a vaddisznóval, aligha élem túl az ijedtséget, s egyáltalán: képes leszek-e akár tíz centit "felkúszni" egy karcsú bükkön? Ő kocaszemmel néz rám, én szememet sem rebbentem; ki gondolja meg először? Hatalmasat röffent, és elhúz jobbra. Csörög a bokor közt a tavalyi avar, lábam alatt dobban a döngölt ösvény: uzsgyi, haza. Hat perc a ház, kerítés védi. Vannak a kiszolgáltatottságnak példái, amelyek természetesek, talán hogy megszokjuk a bizonytalanságot. A védekezést ki kell találni minden alkalommal, ahogyan kitalálták eleink még valamikor a XVI. században, amikor lesvetések, ostromok tették próbára a magyart. Még ez a "disznó"-jelenség is örökség. Csak hát ne képzeljem magam se Szent Imrének, se Zrínyinek. Otthon népes könyvbarátaim gúnyos képet vágnak, s a zöld cirmos kancsóból a kék kígyósziszvirág rám öltögeti fehér "nyelvét".

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu