|
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
|
![]() |
![]() |
"Ha nem lesztek olyanok, Fruzsinát, négy és fél éves unokámat a hétvégére elhoztam szüleitől. Mindig szívesen jött, de most valahogy a szokásosnál is "feldobottabb" volt: kezét biztonságban kezemben érezve az úton végig csevegett, ahogy mondani szokták: be nem állt a szája. Már a mozgólépcsőn lefelé elmondta élete első, nyilván az egyik Szent Anna-óvodabeli társától megtanult Móricka-viccét - ahogy e kisgyerekeknél a nagy közléskényszernek tulajdoníthatóan ilyenkor lenni szokott, a levegőt a kelleténél jóval előbb vette, s a mondatvégeket sorra leharapta. Láthatóan büszke volt magára, hogy ezúttal ő tudott valami érdekeset mondani a "vicces nagypapának". Lent, a metrókocsiban mindenkivel szóba állt, s eldicsekedett, hogy most született a kistestvére. "Természetesen" forgolódott, mozgott, mint a sajtkukac, lábával összevissza kalimpált, s mikor figyelmeztettem, hogy vigyázzon, ne rugdossa a mellettünk ülő nénit, az mindkettőnket (főleg engem) megnyugtatott: "Hagyja csak, oly jó látni az ilyen gyerekeket ..." Aztán versikék következtek, egyik a másik után, kisunokám - nem kis büszkeségemre - csak mondta, mondta ... Ekkor két állomás közt, az alagútban megállt a metró. Az eddig nyugodtan olvasgató felnőttek közül néhányan az újságot ölükbe leengedve aggódva körbetekintettek, ketten türelmetlenül fel is álltak, sőt, az egyik arcán mintha izzadságcsepp ütött volna ki. Őt - aki életében eddig csak egyszer ijedt meg igazán, mikor a strandon szüleit tavaly nyáron három percre elvesztette - mindez hidegen hagyta, nyilván észre sem vette: csak mondta, mondta a magáét. Persze, fél perc sem telt el, s a szerelvény továbbindult, s ezúttal is minden utas - felnőtt, gyermek egyaránt - rendben megérkezett a Déli pályaudvari végállomásra. Odahaza, lakásunk kertre-utcára néző erkélyén előszedte a nagymama által gondosan elrakott sok-sok játékot, a babakocsit, meg a saját kisszékét, a pokrócot, meg a főzőedénykészletet. A játékban-rakosgatásban elmerülve most meg énekelni kezdett. Először csak a refrénre figyeltem fel: "alleluja!", majd ráismertem egy húsvéti gyermekdalra, melyet nyilván az óvodában tanult. Jó messzire elhangozhatott, hiszen a kertkapuból valaki fölszólt: "Fruzsina, de szépen énekelsz!" Aranka néni volt, a földszinten lakó, Fruzsinához mindig oly kedves özvegyasszony. Erre ő lábujjhegyre állva kidugta kis fejecskéjét az erkélyrács fölött, s jó hangosan leszólt: "Csókolom Aranka néni, hová mész?" - "Majd elmondom, ha visszajöttem!" - volt a válasz, s tulajdonképpen ez az a kulcsmondat, amiért e kis, látszólag köznapi történetet leírtam. Ugyanis, mint szombatonként rendszeresen, a kora esti misére ment, de - mint ahogy ötven év alatt sokunkban beidegződött - nem akarta (nem merte?) "magánügynek tekintett" vallásosságát a szomszédok elé tárni, világgá kürtölni. Pedig itt az ideje, hogy szorongásainkat levetkőzve gyermeki természetességgel, ugyanakkor hivalkodástól-dicsekvéstől mentesen, mégis örömet sugárzóan megéljük/megvalljuk hitünket/világnézetünket, melyre már Krisztus is figyelmeztetett: "Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermek..." (Lk 18,17). Köszönöm neked, Fruzsina, hogy ezúttal én is tanulhattam valami nagyon fontosat tőled! -ász-
|
![]() |
![]() |
||||||||||||||||||||||||
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|