Útra kel(l)ünk...

Ritka, mondhatnám rendkívüli élményben lesz részem. Azaz - máris pontosítanom kell - rendkívüli élményben van részem. Mert már most, amikor ezeket a sorokat írom, érzem azt a különös, nehézsúlyú lebegést. Nemcsak az élmény a fontos, hanem az arra való várakozás is - szép az advent és szükséges a böjt, már az ünnephez tartoznak az azt megelőző vigíliák. A várt - és máris mintha megízlelt - ritka élmény: holnap reggel felszállok a repülőgépre, és elutazom egy városba, ahol semmi dolgom nincs.

Egy átlagos magyar állampolgárnál valószínűleg többet utaztam külföldre életemben - a szakmában ugyancsak harminckét éve dolgozó újságírók átlagához képest, azt hiszem, keveset. És amikor utazhattam, az többnyire "célfuvar" volt: azért mentem, hogy hírt hozhassak valamilyen eseményről, egy tájról - ezért küldtek, ez volt a dolgom, már jó előre igyekeztem levélben-telefonon kapcsolatot keresni emberekkel, hogy ha odaérek, minél rövidebb idő alatt minél többet lássak-halljak és majd elmondhassak - mert ez a dolgom. (Az egyik ilyen utazásom alkalmával láttam egy észak-olaszországi kisváros rádióállomásának emblémáját az autójukon: a japán mese három majmát idéző csimpánzok egyike a szeméhez, a másik a füléhez, a harmadik pedig a szájához tett mancsával nézett, fülelt, illetve beszélt...)

De most nem hívtam fel senkit - igaz, nem is küldenek: magam megyek. Nincs semmi dolgom - feleségemet kísérhetem el egy kongresszusra, akinek tehát van dolga (lám: lehet, hogy valakinek mindig van dolga, amikor nekünk nagy néha éppen nincsen).

Amennyire előre láthatok a jövőbe: holnap déltájban leszáll velem a repülőgép Lisszabonban. Ahová húsz éve szeretnék eljutni - és ahol semmi dolgom nincs. Olvastam ezt-azt a városról, de nem a szokásos, információt habzsoló módon, hanem minden sietség nélkül, mintha egy jó regényt olvasnék. Lehet tehát, hogy sok nagyszerű látnivalót nem fogok majd látni. (Nyilván sok mindent igen, azokról valószínűleg írni is fogok - így működöm... -, de nem ezért vágyom, nem ezért megyek Lisszabonba. )

Valamikor régen láttam egy filmet: a főhős baktatott a "fehér város" utcáin, neki sem volt ott semmi dolga, nem akart senkivel találkozni. Leszámítva azt az egy embert, akivel pedig nemhogy egy fedél alatt, hanem egyazon bőrbe kötve élt - önmagával. Akitől képtelen elszakadni, de akivel mégis ritkán találkozik az ember - legalábbis az, akinek mindig "sok dolga van".

Az utazás - minden utazás - az effajta találkozás esélyét is magában hordja. Hogy a szomszéd városig vagy a világ másik végére megyünk, az majdnem mindegy: felkerekednünk csak azért kell, hogy kicsit kizökkenjünk a megszokott hely mellett a megszokott magatartásformákból is. Bédekkerként nem is a hagyományos kiadványok valamelyikét, hanem a nagy portugál költő, Fernando Pessoa egyik könyvét viszem magammal. Aki önmagával találkozni tanítja olvasóját. Bátorságot is ad hozzá - mert szükség van rá. Önmagunktól önmagunkig vezetnek ugyanis a legkalandosabb utak: gyarló mai énünktől az elérendő igazi énünkig. Amire aligha fogunk rátalálni, ha útközben nem próbálunk találkozni azzal a Valakivel, aki a legtöbbet tudja erről az úti célról.

Elég a nyüzsgésből és lótás-futásból, amikor a sok dolgunktól nem érünk rá arra, ami fontos. Keljünk végre útra! Én holnap indulok.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu