Illés Sándor

Az ezüst zsebóra

Öreg íróasztalom legalsó fiókját ritkán nyitom ki. Ez ugyanis a "haszontalan" tárgyak gyűjtőhelye, ahogy öregapám mondaná. Van ott egy női brosstű, talán még a mamáé volt, aztán egy kék szalag, kislány hajából való, talán Gabikáé volt valaha, aztán ott tárolom egy-egy régi töltőtollamat, meg a nagyapa volt drótkeretes szemüvegét. Kéziratokkal is teletömködöm, mert az asztalfióknak is írok.

Szeretek benne turkálni, mindig előkerül ilyenkor valami, ami elgondolkoztat, a múltra emlékeztet. Itt találtam rá a múltkor a család régi zsebórájára, amelynek külön története van. A nagyapa vásárolta egyszer "olcsó" pénzért az újvidéki vasútállomás várótermében. Egy izgatott emberre figyelt fel, aki mindenkinek kínálgatta: "Vegyék már meg, jó emberek, mert utaznom kell a fiamhoz, aki nagybeteg. De nincs pénzem a vasúti jegyre. Olcsón adom. Színezüst!"

Nagyapa megvásárolta tőle az "ezüst" órát, és jött haza boldogan, hogy milyen jó vásárt csinált, az óra sokkal többet ér, mint amennyit adott érte. Pedig becsapták. Egyszerű nikkelóra volt, apa megnézette egy órásszakértővel. De ezt soha nem mondtuk meg a nagyapának, aki haláláig büszkén emlegette a jó vásárt. Ő nem hordott magánál órát, apámnak adta egyszer születésnapjára, s apám a mellényzsebében tartotta egy láncra fűzve. Akkoriban ez volt a szokás.

És ha valaki egyszer is látott zsebórát előhúzni a mellényzsebből, az sosem felejtheti el az ilyen mozdulat ünnepélyes szépségét. Félre kell egy kicsit billenteni a zakót, aztán két ujjal belenyúlni a kis zsebbe, előhúzni az órát, és felkattintani a fedelét. Férfiasan szép és előkelő volt ez a művelet. "Ó, hiszen már dél felé közeleg az idő!" - mondta az óratulajdonos, és felnézett közben az égre is, hogy hitelessé tegye a közlését, hiszen a nap mutatja az időt. Közben utána is lehetett húzni ilyenkor a rugót a kis kerékkel.

Elképzelek száz hasonló pillanatot is: apám siet a mamához, kérőbe megy. Kiöltözött ünneplőbe. A mama összecsapja a kezét, és talán meg is csodálja az órát. Mert akkoriban nem mindenkinek volt órája.

Ez az óra hallotta a leánykérés szerelmes szavait. Apám el-elcsukló suttogását, "Mercella!" Annak is tanúja volt, amikor kimondta az eskető pap előtt az igent. Minden vasárnap a mellényzsebébe tette, úgy indult el a mamával karonfogva a szagos misére.

Hétköznapokon az óra az asztalfiókban hevert, beérték a nap mutatta idővel vagy a harangszóval. Aztán meg én kaptam meg egy húsvétra, középiskolás koromban. Egyszer meg majdnem a vesztemet okozta. Prokopetz tanár úr, az osztályfőnököm mögém osonva megszólalt; "Látom, már nagyon unod, kétszer is elővetted az órát. Gyere csak ki, átvesszük az anyagot!" - mondta, és akkor úgy vánszorogtam ki a katedra mellé, mint az elítélt, mert aznap nem készültem. Az óra végét jelző csengő mentett csak meg a megszégyenüléstől.

Később aztán nem voltilyen problémám, mert karórát vettem, s azt a tanóra alatt is feltűnés nélkül megnézhettem, mozdulni se kellett hozzá.

Egyik jeles ünnepen én is továbbajándékoztam, a fiamnak adtam. Nagyon örült neki. Ő is láncra fűzte, mint apám egykoron, és a mellényzsebében viselte. Eleinte csak ezért viselt mellényt. Aztán ráunt, ő is felcserélte karórára. "Tudod, apa, már olyan órák is vannak, amelyeket nem kell folyton felhúzni. És halál pontosak! Világít a számlapjuk..."

És ő is az asztalfiókba tette a zsebórát. Onnan került az én gyűjtőfiókomba. Legalulra. Kinek adnám, kinek kell egy kopott régi zsebóra? Aztán meg is feledkeztem róla. A múltkorjában egy régi kézirat után kutatva került a kezembe. Sokáig szomorúan tartottam a tenyeremben. Íme, a múlt egy elnémult tanúja. Valaha bálokba járt, menyegzőkbe, ígéreteket hallott, szerelmes neszekre figyelt, mutatói gyorsabb életvitelre sürgettek, kopott tokja még mindig érzi régi tenyerek melegét. Talán szíve is van.

Ha nyelve volna, ha beszélni tudna, sokat tudna mondani az idő könyörtelen, kíméletlen rohanásáról. Késztetést érzek, hogy felhúzzam. Dobogjon ismét rugó szíve.

Mi történne, ha újra járna, vajon melyik időt mutatná, a múltat-e vagy a mait? Vissza tudná hozni a múltat?

Nem húzom fel, visszateszem a fiókba. Lejárt az ideje.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu