Hányféle Magyarország létezik?

A Fertő tó körül

Ez a kérdés susog bennem, amikor Sopronban, a tűztorony tövében fölhangzik a fúvószenekar szabadtéri koncertjének pattogó hangja - a hosszú combú majorett-leányok illedelmesen elvonultak már, s erre az élményre anyai nagyapám visszatérő kifejezése bukik elő belőlem: gemütlich. Bár az osztrák ágról származó öregnek az életén átfutó történelem vajmi kevés gemütlich-élményt engedélyezett.

A kismartoni (Eisenstadt) Esterházy-kastély

A téren borászok kínálják a közeli hegyeken és dombokon termett szőlőből készült nedűiket - a sopronit savasnak említi a magyar emlékezet, ám mára a pincészetek érlelési-fejtési okossággal simító savgerincű borokkal hívnak, odébb kenyérlángost sütnek az alkalmi kemencében, a lángos tetején mindenféle jóval, s több a német szó - bocsánat, osztrák szó, ez a helyes kifejezés -, mint a magyar, de legalább ugyanannyi, s már nem kell gyomorremegőn kotorászni az iratok között, ha az ember néhány kilométerrel odébb szándékozik utazni, elég a személyazonosító fölmutatása, s nemsokára ennyi sem kell - mintha visszatérne a monarchiabeli hangulat, amely azonban annak idején több volt ennél, életérzésként viselhették az emberek.

Sopronnak levegője van. Az alpokaljai légszárnyon túl szellemi levegője. S ez kimondatlanul ott kering az emberek mentalitásában. Talán Firenzében éreztem hasonlót: a toszkán város szellemi arisztokratizmusát a tömeg-Rómával szemben.

Este a fertőrákosi kőfejtőben - barlangszínházban - Carl OrffCarmina Buranája hangzik föl a vaskos sziklalábak közötti térben, s figyelem az arcokat. Nem minősítés, de észre kell venni: soproni és környékbeli, burgenlandi magyar és osztrák szó, hangulat, stílus - e ma annyira száműzött lét-kifejezés: mentalitás - együttesen van jelen.

A kőfejtő tetejéről nagyszerű kilátás nyílik a tóra, a Meer der Wienerre, azaz Bécs tengerére, mint a huszadik század elején még emlegették, hogy az 1928-tól hirtelen apadó vízszint okán Moor der Wienernek (a bécsiek pocsolyájának) nevezzék a Neusiedler-Seet, a Fertő tavat, melyet az erre a célra kiválóan kiépített kerékpárúton - kulináris megállókkal díszítve - egyetlen hétvégén kényelmesen megtehetünk.

A legszebb - vagy inkább legáttekintőbb - kilátás Fertőbozról nyílik a tóra. Ott állok, ahonnan 1801-ben József nádor is körbetekintett, Széchényi Ferenc - a Nemzeti Múzeum alapítója, István apja a - vendégeként, s e látogatás emlékére a következő évben kis Gloretté-t emelt a domb tetejére Ringer József építőmester.

Mennyiben változott azóta a táj? A zsombékos nádasrengeteg, amely mögött, szinte már a végtelenben csillan föl a nyílt víz. De ennél is nagyobb különbség - tűnődöm - a tudattartalom, amellyel József nádor és - anélkül, hogy kettőnket összehasonlítani akarnám - én tekintek a tóra.

Fertőrákoson a Gabriela von Habsburg alkotta emlékmű, a hatalmassá stilizált szögesdrót emlékeztet az 1989. augusztus 19-i páneurópai piknikre, amikor első ízben nyílott meg - hosszú évtizedek után - a nyugati határ. Én Fertőbozon - amely nevét a hagyomány szerint a rengeteg itt termő bodzáról kapta, s éppen virágzása idején érkezem - menekülteket látok.

A Fertő tó Rustnál

Látom unokabátyámat, a pápai kórház fiatal sebészorvosát, amint hóna alá szorított, kötegelt egyetemi tankönyveivel követi 1956 késő őszén a nádasban a határcsempészt. Mellette egy ismeretlen menekülő, fiatal nő, kezében bőrönd, karján kisgyermek. Hosszú az út, a gyermek egyre nyűgösebb, a nő erejét már csak az anyasága adja. S Öcsi - családi szólítása ez, ma már nyolcvan körül jár a belgiumi Huy városában - előbb egyik hóna alól dobja el a könyvcsomót, hogy átvegye a bőröndöt, majd a többi orvosi-sebészeti szakkönyv is a Fertő mocsarában marad: már a gyermeket is ő viszi.

1992-ben meséltem el a történetet Öcsi már kinn született Árpád fiának a liege-i egyetemen, ahol a franciásan sármos fiatalember közgazdaságtant tanult, s arról beszélt, nem érti apja hosszú esti elrévedéseit egy pohár portói mellett.

A tudós könyvek történelme mellett - vagy azokon túl? - létezik az egyéni történelem. S hogy melyik hitelesebb...? - nézem Fertőbozon Közép-Európa harmadik legnagyobb tavát, amelyet csak a Balaton és a Bodeni-tó előz meg. 337 négyzetkilométernyi kiterjedéséből, Trianon okán, nyomán, csapásaként 250 jutott Ausztriához, 87 pedig Magyarországhoz. Kiss Dénes, a ropogó-tisztességű költő, nyelvész és közgondolkodó mondja a régóta nyaggató kérdésre: ki a magyar? - Az, akinek fáj Trianon.

A tó mélysége átlagos vízálláskor csak 60-70 centiméter. Legnagyobb mélysége sem haladja meg a 160 centit.

A monda szerint "valamikor a régmúltban ezen a területen egy csodálatosan termékeny völgy volt, amelynek közepén feküdt egy kis falucska: Leányvölgy. A környék földesura, Vitéz Giletus - a fraknói herceg - vadászat közben e tájra tévedt. A falu egyik házában kért vizet és ennivalót, majd itt is maradt kipihenni fáradalmait, hiszen nagyon megtetszett neki a ház szépséges leánya, Mária. Ez a nap mindkettőjük számára emlékezetes lett. Ezután a herceg hosszú éveken át titokban látogatta szerelmesét, mindaddig, míg a szép idillt az egyik apródja el nem árulta a herceg hitvesének, aki bosszút forralt. Maga mellé vette szolgáját, és az áruló apród vezetésével felkereste Máriát, hogy bosszút álljon rajta. A leányt az anyjával együtt megkötöztette, és mindkettőjüket a falu melletti kis tóba dobatta.

A meggyalázott szerető megadással tűrte sorsát, de a boldogtalan anya iszonyú átkot szórt a hercegnőre és szolgáira, akik pénzért képesek voltak őket elemészteni. Megátkozta a falu népét is, akik néma tétlenséggel szemlélték szomorú végüket.

A következő napon a falu apraja-nagyja csodájára járt annak, amint a kis tavacska - az anya átkai nyomán - percről percre dagadt, és hullámain, köteléküktől megszabadulva, egymást átölelve úszott az anya és leánya holtteste.

A nép csodát látott a jelenségben. A két holttestet nagy pompával eltemették, azt gondolva, hogy az ünnepélyes temetés kiengeszteli a halottakat. Ám hiába volt minden. Az átok beteljesedett. A tavacska hatalmas tóvá növekedett, és a község lakói házukat elhagyva menekültek a távoli, magasabban fekvő területek felé. Az új települést, ahol ismét otthont találtak, Neusiedelnek (új településnek) hívták.

Liszt Ferenc szülőháza Doborjánban (Raiding)

A valóság persze sokkal prózaibb. A Fertő tó a geológiai harmadkor közepén, talán tizenkétmillió évvel ezelőtt alakult ki. Gazdag a tó históriája, amely 1994 óta a Fertő-Hanság Nemzeti Park része.

Alig találnak rá az utazók Hidegségre, pedig a Sopront Fertőddel öszszekötő út mentén fekszik. A dombtetőn álló, Szent István-i templomot a turisták ritkán látogatják. Fiatal, tiszta arcú fiú, Véger-Bauer Richárd vezet a kettéosztott templomban, Nyugat-Dunántúl egyik kiemelkedő jelentőségű műemlékében. Sopronban az orsolyita nővérek gimnáziumának első osztályos tanulója. Kántor, s a templom mindenese. Lelkesen meséli, hogy a román kori, kívülről szögletes, belül félkörívű - rotonda kiképzésű - templomocska római őrtoronyra épült, s falain megmaradtak a freskók, amelyeket az ismeretlen festő a tatárjárás után alkotott. S mesélne még tovább a gimnazista fiú, oly hévvel és lelkesedéssel, mintha övé lenne a templom, a táj. Talán így is van.

A fraknói vár

Kismartonban, miután a tó vonalát követve - ellenkező irányban - Eisenstadtba jutok, azaz Kismartonba, Erika Puchegger, a helyi turisztikai iroda vezetője ugyanilyen lelkesedéssel beszél-segít, természetesen mindenekelőtt az Esterházyakról mond el sok mindent, hiszen az ő központi kastélyukban vagyunk. A bejárattal szemközt a gránátos házak, a hercegi testőrség szállás- és őrhelye. A kastély homlokzatán pedig domborművek sora: Bulcsú, Géza, Szabolcs, Lehel, Kund, Gyula, Örs, Árpád, Álmos, Béla, Buda, Attila...

A mi, immár huszonegyedik századi, vadul politikai államban gondolkodó szellemünk itt, a barokk, majd klasszicista stílusú, kora nyári napfény verte épületben (anélkül, hogy a múltat békévé ringatnánk magunkban) talán kissé megnyugodhat: egyszer netán eljő a kor, amikor ember-államban gondolkodhatunk?

A kérdés - miközben Erika Puchegger különös segítő figyelmét élvezem - a levegőben marad. S belépve az Esterházy hercegek palotájának dísztermébe, mintha hallanám: "Az én nyelvemet az egész világon értik" - mondotta Joseph Haydn, akinek a neve elválaszthatatlan az Esterházyakétól. Christopher Hinterhuber, a fiatal, igen tehetséges osztrák zongorista koncertje vár ezen az estén abban a barokk-rokokó teremben, amelyet az egyik legjobb akusztikájú hangversenyhelyként tartanak számon. Hallgatom Haydn, Schubert, Beethoven műveit, s még fülemben a tegnapi este zengő-pajkos Carminája.

Az Esterházy-család - legalább ennyi az illendő tudás a Kismartontól Fertődig, az Esterházyak, talán nevezhetjük így, nyári kastélyáig terjedő, a tó vonalát követő félkaréjban - a tizenhetedik századtól a huszadik század kezdetéig a leggazdagabb és legjelentősebb magyar nemesi családok egyike volt. A család története a tizenharmadik századig vezethető vissza.

A tó körüli kerékpárút magyar szakasza

A hercegek históriája az 1687-es évvel kezdődött, amikor I. Pált hercegi rangra emelték, és 1989-ben, V. Pál - a dinasztia tizenkettedik és egyben utolsó kormányzó hercege - halálának évével zárult le. S az ismertető utókor ma így őrzi: "Az Esterházy hercegeket minden időben a magyar Szentkorona iránti hűségük és a Habsburg-házzal szembeni rendíthetetlen lojalitásuk jellemezte."

Nem könnyű sors az ilyen, s a magyar történelemből - párhuzamként - Fráter György alakja tűnik elő, aki Erdély (a törökök) és a Habsburgok között egyensúlyozott, a magyarság érdekében. 1551 telén azután meg is gyilkolták. S Imre bácsi, idős barátom, akit (nem volt ezzel egyedül) üldöztek az ikertestvérek: a nácik és a kommunisták egyaránt, a lógó belű biedermeier fotelból így szólt, mindkét diktatúra börtöne után: tudod, édes fiam, ekkor gondoltam arra, hogy talán nem járok rossz úton...

Haydn, a talán száztizenkét szimfóniát is szerzett zenész nyomán járok a barokk-rokokó - stílszerűen - Haydn utcában, nem messze a kastélytól. Itt vett magának házat, kétszinteset, nem hivalkodót, amolyan embernek élni valót. Persze arra a kérdésre, hogy Haydn hol lakott, nehéz lenne válaszolni, hiszen mindig kísérte hercegét Fertődre, Bécsbe...

A Búcsúszimfónia dallamaitól kísérve lépek be a falak közé, ahol magyar nyelven, a kismartoni férfidalárda 1898-as felirata fogad: "A halhatatlan polgárnak, kit dalteremtő lelke e szűk falak közül emelt a világ nagyjai közé." És Joseph Haydnt Haydn Józsefnek hívják itt. S akkor máris nem érezzük megbántva-sértve magunkat nem sokkal odébb, Doborjánban, a kővel szépen kirakott partú patak partján, Liszt Ferenc szülőházába térvén, ahol a ház két bejárata fölött két emléktábla olvasható. Az egyik szövege így hangzik: "Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Hódolata jeléül a soproni irodalmi és művészeti kör, 1881-ben." A másiké pedig: "Ez az emléktábla dicsérje a német nép nagy német mesterét."

Ezekben a napokban hangversenysorozatot rendeznek Raidingban, azaz Doborjánban, Liszt és Európa címmel, amelyen a budapesti Dohnányi zenekar is megszólaltatja Liszt műveit.

Franz Liszt és Haydn József: magyar és/vagy nem magyar... "Az a magyar, akinek Trianon fáj." Ők, a szerencsések, korábban éltek, lelkükben és szellemükben az önmeghatározás más - kevésbé keserű - mértékével. S járva e tájat, még fölkapaszkodván Fraknó várához és betérvén Nagycenkre (egyre kevésbé mondom, hogy a határ túlsó és innenső oldalán, mert a határ tűnőben van, s ha az európaiság ezt jelenti, akkor üdvözlöm - bárcsak ezt jelentené!), egyre inkább azt érzem, új meghatározást kellene adni hovatartozásunknak e - magyar? osztrák? magyar-osztrák? - tájon, a mai tömeg-Budapestet elárasztó gondolkodással szemben mindenképpen. S tudom, ezzel a mondattal sokak előtt máris bűnbe mártottam a lábam.

A soproni városi fúvószenekar

A Rozália-hegység nyúlványán emelkedő Fraknó várát egy spanyol földről elszármazott nemzetség alapította, majd a Kanizsaiak tulajdonába került, végül - cserebirtokként - az Esterházyakhoz. S ha a szem nem is, a tudat átlát a magaslatról a légvonalban nem messzi Nagycenkre, a Széchenyi-birtokra. Két név, mely meghatározta a vidéket, történelmi és emberi mintáival.

Nagycenk romokban állt a második világháború után, egészen 1967-ig, amikor Környei Attila kezdeményezte a múzeum létrehozását. A mellékszárny zsírraktárként szolgált abban az időben, ma csődbe ment, napszítta, szakadt függönyeivel kiábrándító, korábbi kastélyszálló. A híres hársfasort visszametszéssel igyekeznek megmenteni, a kastélyhoz vezető platánsor mellett pedig - óriási tábla hirdeti - épül a Széchenyi Village, magyaros műveltségűeknek: lakópark. A nemzetidegen, újgazdag, pénzöntelt életforma romboló diadalaként.

S hogy e csodás vidék - mindez százötven kilométer megtételével bejárható - jó ízével távozzam, Csornán, a premontrei apátság épületében lévő vendéglőben ukrán szoljankát fogyasztok, savanyú káposztaleves-félét, s közben arra gondolok: bizony, csak megkóstoltam a magyar Toszkánát.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu