Egy hét

Játék

Véget ért a magyar bajnokság. Nem lehet nem összehasonlítani az utolsó, döntő fontosságú mérkőzéseket azzal a néhány hét előttivel, amikor a kék-sárga dresszben játszó brazilok bűvölték a labdát a szemünk láttára. Illetve össze se lehet hasonlítani... Mert a dél-amerikaiak a futball igazi varázslói. Könnyedek, elegánsak, gyerekkorukban megtanulják, mi mindent lehet megcsinálni a labdával. Kedvvel és örömmel kergetik, tartogatják, egyszóval játszanak. Európában ezt már csak a franciáknál tapasztaljuk. Egyébként csaták folynak a pályákon, és azokon kívül is az erőszak uralkodik. Tragédiák, emberhalál, néha még nemzetek közötti háborúság is kíséri a meccseket.

Szerencsém volt, gyerekkoromban láthattam Sárosi doktort, Zsengellért, aztán az "aranycsapatot" Puskással, Bozsikkal, Kocsissal, Hidegkutival és a többiekkel. Játszottak ők is. De hogyan! Ha manapság lépne a zöld gyepre valamelyikük, csakhamar lefoszlana ajkáról a mosoly. Letépnék a mezét, felrúgnák, s a kommentátor tapintatosan úgy fogalmazna: taktikai szabálytalanság történt. A bírók - aligha lehet játékvezetőnek nevezni őket, mert hol itt a játék - szemet hunynak a durvaságok láttán. Véletlenül arra a csatornára kapcsoltam, amelyiken az "örökrangadót" közvetítették. Az egyik "játékos" úgy rúgta le a másikat, hogy hordágyon vitték le, súlyos sérülést szenvedett. A bíró mintha ott sem lett volna. A sportlap szerint "nem követett el súlyos hibát".

Gyerekkoromban a vízilabda is játék volt. Ma vízi ütközet. A kézilabdázók a padlóba passzírozzák egymást. A jégkorongozók legnagyobb dicsősége, ha a palánkra kenik ellenfelüket. A televízió női bokszmeccseket közvetít. A kerékpárosok (is) ajzószereket fogyasztanak, hogy győzzenek. Íme, a sport, a legnemesebb játék mai állapota. Ahová behatol a pénz, ott üzlet lesz a legszebb hagyományokból. A fizetést meg kell(ene) szolgálni, a haszonszerzés vágya nem ismer irgalmat.

Elnézem az unokámat, amint a játszótéren kivörösödve rohan a labda után. "Focista leszek" - lihegi büszkén egy-egy gólját követően. Jaj, csak az ne! - gondolom csüggedten. Vajon aki hajdan először használta a "csatár" kifejezést, sejtette, hogy csatákat vívnak majd a pályákon? Hogy a "játszó ember" megvadul? Hogy a szurkolók hadviselő felek lesznek? Hogy némelyik eredmény fölöttébb gyanús körülmények között születik meg? Hogy a durvaság polgárjogot nyer a nyelvben is, és kemény játéknak nevezik? Hogy a "nehéz mérkőzés" súlyos sebeket üt a résztvevőkön?

A "játszó" vagy "játékos" ember fogalma nem is olyan régen egy ideális magatartást jelentett. De tudunk mi még felhőtlenül, érdek nélkül játszani és derűsen veszíteni?

Hasaltam a padlón a gyerekeimmel. Tologattuk a kockákat. A padló volt a tenger, a szőnyeg a kikötő. Úsztak a kockahajók, rajtuk kis bábuk, a kapitányok. Jó kapitányok és rossz kapitányok. Akkoriban ők voltak kevesebben. Mára megváltozott a helyzet. Rossz kapitányok mindenfelé.

Mándy Iván legendás alakja jut eszembe, akinek írásaiban annyi szó esik a futballról, a játékról. Bóklászott a városban. Néha megállt, végigsimította a házfalat. Az ismerős fal szeretettel viszonozta érintését. "Tudod, melyik csapat volt a kedvencem? A 33 FC!" Nem volt pénzük, nem volt pályájuk. A szívük vitte őket.

De hol van ma már az a szív?

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu