A hortobágyi halastavaknál

Még csak közeledtünk a tavakhoz vezető bekötőút felé, amikor az útszéli árokban messziről fehérlő madárcsapatot pillantottunk meg. Több mint száz kanalasgém szűrte a sekély vizet, néhányan tollászkodtak, láthatóan teljes biztonságban érezték magukat. Nagyszerű látványt nyújtott a sok nászruhás madár! Tarkójukon a bozontos üstök, begyükön jól látszott a jellegzetes sárgás folt, hosszú fekete csőrük kanálszerű hegyi részének pereme is sárga volt. Kiszálltunk az autóból, hogy jobban lássuk őket, de ez sem okozott különösebb izgalmat. Néhányan ugyan odébbszálltak valamivel, de így sem voltak távolabb harminc méternél. És mindez a forgalmas 33-as út mentén!

Hajnalban még felhős volt az ég, de a tavaknál már ragyogó napsütés fogadott. Hangosan kiáltozott a kakukk, brekegtek a kecskebékák, fecskék cikáztak a levegőben, a gátakon sárgán virított a pitypang és a sziki pozdor. Évente látom a májusban repülő szép farkasalmalepkét, de többnyire csak egy-egy példánnyal találkozom. Ezen a hortobágyi gáton viszont minden tizedik lépésnél libegett egy sárga alapon feketén mintázott, hátulsó szárnyán piros foltokkal is ékes pillangó. Körben mindenütt sok farkasalma nőtt, ez a hernyó egyetlen tápnövénye, így aztán a sok szép lepke sem volt véletlen.

A többi közül kinyúló tavalyi nádszálon nádirigó kapaszkodott. Hangosan karicsolt, a jellegzetes "kara-kara-kit-kit" messzire szállt a tavak felett. Nem messze, egy fűzfa száraz ágán kakukk ült, és arrafelé figyelt, ahol a nádirigó énekelt. Az talán észre sem vette, önfeledten dalolt, míg párja a nád sűrűjében már valószínűleg a mély csészéjű fészket építgette. Nem sejthették, hogy saját fiókáik helyett esetleg mostohát, egy örökké éhes kakukkcsemetét nevelnek majd nádszálak közé font művészi otthonukban.

A megfigyelőtoronyból ragyogó kilátás nyílik a tavakra. Vörös gém ereszkedett nehézkesen a nád közé, egy távolabbi sekély részen hófehér nagy kócsagok, nyári ludak és dankasirályok pihentek, közvetlenül a torony előtt három fehér szárnyú szerkő repült a víz felett. Kecsesen, súlytalanul, ahogy csak a szerkők tudnak mozogni a levegőben. A nádszegélybe vágott kis tisztáson jókora tavi béka hintázott a víz felszínén. Lábait szétterpesztve lebegett, hanghólyagjait kétoldalt dagadtra fújta. Olyan hangosan brekegett, hogy látszott rajta, a kis tisztást kizárólagos birodalmának tekinti. Barnával árnyalt olajzöld hátán kör alakú feketés foltok ültek, és amíg brekegett, dülledt szemeit rajtunk tartotta. Karommal egy félkört írtam le a levegőben, erre nyomban elhallgatott. Gyanakodva meredt rám, de mert megszokhatta az emberi mozgást a betekintőn, néhány másodperc múlva újra rákezdett vartyogó monológjára.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu