A láthatatlan felé

Sorsokat, gondolatokat keresek, amelyek súghatnak valamit manapság, hiszen lézengőket látni a világban nem éppen megnyugtató. Persze, legtöbbször nem közömbösök ők, csak nekik másként kellene elkezdeni az életrendezésüket, ha fölmerül bennük. Ki vizsgálhatja a szíveket? Legtöbbször látszatmagatartások hozzák az efféle minősítést, amit aztán - milyen jó érzés, ha meg lehet változtatni...

Recepteket bőségesen találni, s a halálkoreografált múlt század egészen különös egyéniségeket sorakoztat fel. Mondhatjuk: mindenki élete a láthatatlan felé tart, miként a francia regényíró Julien Greené is. Lelki kalandja igazi kaland volt, és milyen bátorság, ha manapság egy-egy fiatal belemegy az ilyen kalandba. Green "lassú csodáról" ír, amikor döntésében megvallja: "Jóllehet az Evangéliumot választjuk, a világ továbbra is fogva tartja a bensőnket sokfajta vonzásával. Az első tanítványok kalandjához hasonlít a mienk is. Lehet abban valami lelkesítő, hogy az ember elhagyja hálóját, állását, munkaasztalát, hogy kövesse a rendkívüli embert, aki olyasmiket mond, amit az ember nem mindig ért világosan - egyébként az nem is fontos, hogy az ember mindent értsen, lényeges az, hogy Ő mondja, Ő hív. Később azonban kemények a szemrehányások: Ti, akik rosszak vagytok... Kishitű emberek... Te megtagadsz engem... Így van ez nálunk is: egész lényünk gyökeres pálfordulása néha csak életünk végén következik be, a kihunyó nap utolsó sugaraiban."

Az idézett szövegrész (az író akadémiai székfoglalójából, 1972-ből) erős indíték, hogy tudomásul vegyük a kereszténység realizmusát. Azt a valóságot, amely nem felhőkre, rózsaszínű angyalkák mellé ülteti a fiatalt, hanem önmaga személyisége mellé. A kihívást súgja fülébe, amit Green - küzdőtársáról, Mauriacról, a másik íróról és kettejük lélekállapotáról mondott: "... jönni fog a nap, amikor végül is el kell fogadnunk az Evangéliumot, amely egyszer vigasztaló, máskor meg szigorú..." A kereszténység ebből a "kényszerből" építi tovább a házát, amelyből egyre több ablak nyílik a világra...

Többen legyintenek: szavak, szavak, el-elgondolkodunk róluk, aztán minden megy tovább...

Az első tanítványok sem dobták el a hálóikat, sőt, nemegyszer az sietett a segítségükre, aki a hálók (munkahelyek!) elhagyására biztatta őket. A különös evangéliumi fiatalember ugyanis nem életviteli, hanem életminőségi változást kíván tőlünk; nem azt a lemondást hirdeti ma sem, amely konzumtársadalmakban az elszegényedést jelenti, hanem az igazságért az önáldozatot, hiszen az igazság a szeretet. Nem a munkaasztalról kell lemondani, hanem a munkaasztal mellett az önzésről. A szolidaritás, a másik személyének elfogadása, megértése az a terület, ami egyre inkább elesik az embertől -, keresztény embertől nemkülönben. Talán ezért van, hogy fásult arcokkal találkozni az utcán s másutt, így azok a fiatalok, akik már elfogadták az Evangéliumot, értsék meg annak kemény szavait is, mert parancs-erejük a tanúságtételből nem hiányozhat. A kereszténység nem a lagymatagok melegítő paplana, hanem a vándorok útiköpenye, az életben küszködőké, akik mégis tudják a célt. A gazdagság sem vonhat el ettől, hiszen akinek több adatott, többet kell adnia. Az evangéliumi mondatokat nem lehet mindig világosan érteni. Nem is lehet, mivel felül állnak azon a beszéden, ami a mindennapok megszokott sablonja. Nos, ebből kell kiindulni, hogy Hozzá közelebb jusson az Őt igazán kereső. Hozzá, az isteni Szóhoz.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu