Visszatérni sem könnyű

Az Isteni Szeretet Leányai

Mai otthonuk a pesti Viola utcában

A közösséget, amely ma pápai jogú szerzetesi intézmény, Franziska Lechner tanítónő alapította Bécsben 1868-ban. Az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció jó szociális érzékkel a vidékről Bécsbe érkező, kallódó cselédleányokat karolta föl, akik sok esetben ki voltak szolgáltatva gazdáiknak. A nővérek alapelve volt: "Jót tenni, örömöt ajándékozni, boldoggá tenni, égbe vezetni." A megnyitott otthonokban a fiatal leányokat oktatták, hogy helyt tudjanak állni az úri családoknál, s igyekeztek megbízható állást keresni számukra; ha betegek voltak, befogadták és ellátták őket. Ez a szándék valósult meg 1871-ben Budapesten is, amikor a Ráday utcában megnyílt a Mária Intézet cselédlányok részére. Böhm Judit Mária Eglantin nővérrel, tartományfőnöknővel erről, a kezdetekről is szót ejtünk, amikor Budapesten, a Ferencvárosban lévő anyaházban beszélgetünk. A múlt nélkül ugyanis nem érthető meg a jelen.

Magyarországon gyorsan növekedett a kongregáció tagjainak száma. Óvodát, majd vasárnapi iskolát nyitottak, ahol a cselédlányok vallásos oktatásban részesültek.

Az első világháború idején a bécsi központosított vezetés működése lehetetlenné vált. Ekkor határozták el - és kaptak rá engedélyt a Szentszéktől -, hogy önálló tartományok létesüljenek. Így jött létre - időrendben - az osztrák, a cseh, a magyar és a lengyel tartomány. Amerikába is eljutottak a nővérek. Ma Európában nyolc, az Egyesült Államokban három, Brazíliában két tartományban, illetve missziós területeken - Ugandában, Ukrajnában, Bolíviában - mintegy ezernégyszáz nővér él és dolgozik.

A második világháborúig töretlenül fejlődött a magyar tartomány. Budapesten, miután az alapító anya idejéből származó Ráday utcai épületet kinőtték, megnyílt a Knézich utcai szárny. Előbb óvoda, elemi, polgári és kereskedelmi iskola nyílt itt, majd 1930-ban kezdődött az oktatás és nevelés a Patrona Hungariae Gimnáziumban, melyet 1950 óta - az akkor az egyházra kényszerített "megállapodás" értelmében - ma is a szegedi iskolanővérek működtetnek.

Morvay Mária Valéria nővér vezetése idején, 1927-ben épült fel a Svábhegyen anyaházuk, ahol háztartási, gazdasági és továbbképző intézet is nyílt. Az amerikai - magyarok alkotta - tartomány segítségével modern épület adott otthont a nővéreknek és növendékeiknek. Az 1991-es egyházi ingatlanrendezés után sem kapták vissza anyaházukat, amelyben a Rendőrtiszti Főiskola működik. Az 1950-es szétszóratásig a budapesti házak mellett (a Ráday utcait Mária Intézetnek, a Knézich utcait Margit Intézetnek nevezték) Toponáron, Berzencén, Győrszentivánon, Celldömölkön, Zircen nyitottak óvodát, elemi iskolát, esetleg polgári iskolát.

Ekkorra már küldetésük elsődlegesen az oktatás és nevelés lett, azzal együtt, hogy a ferencvárosi Bokréta utcában cselédelhelyező irodát és árva gyermekeknek otthont is fönntartottak.

Ezt az épületüket sem kapták vissza, így az újjáalakuláskor nem volt hol megkezdeni a közösségi életet. Végül az önkormányzat fölajánlotta, hogy egy romos Viola utcai házat újíttat föl a számukra. Itt működik ma a tartományi központ, egy kisebb egyetemi kollégiummal, emellett Sashalmon az idős nővérek szeretetotthona és harmincszemélyes főiskolai-egyetemi kollégium.

Brath Julianna Jácinta nővér a sashalmi kollégiumban lévő leányokkal foglalkozik.

- Az a célunk, hogy a kollégista leányok katolikus szellemben, együtt lakó testvérekként viszonyuljanak egymáshoz.

Jácinta nővér 1996-ban tért vissza a közösségbe. 1992-ig - még nyugdíjasként is - óvónőként dolgozott, közben a budai Tövis utcai lelkészségen kántorkodott.

- A döntés, hogy visszatérek a közösségbe, azonnal megszületett, de negyven esztendő alatt az ember megszokta az önállóságot. Isten hivatást adott erre az életre, mégis nehéz volt meghozni az áldozatot.

Jácinta nővér 1950-ben, amikor el kellett hagynia a közösséget, ideiglenes fogadalmas nővér volt, de már végzett óvónő. 1960-ban, titokban tett örökfogadalmat. Előbb kisgyermekek gondozásával foglalkozott, később Budapesten, az ötödik kerületben lett óvónő, majd a BKV óvodájában kapott állást.

A második világháború idején bújtattak-e üldözötteket a szerzetesi házakban? - kérdem Eglantin nővért.

- A Knézich utcában zsidókat bújtattak testvéreink. Sajnos, a nyilasok rájöttek erre, s betörtek a kolostorba, csupán négy embernek sikerült megmenekülnie a tetőn keresztül. De a Svábhegyen is folyt zsidómentés. A felnőtteket és velük lévő gyermekeket sajnos onnan is elhurcolták. Egy kis leánykát úgy sikerült megmentenie Kuntich Etelka Mária Tarzícia nővérnek, hogy magához szorította, s amikor a nyilas kérdezte, kié a gyerek, azt válaszolta, az övé. Mire a fegyveres megvetően otthagyta őt: méghogy egy apácának gyermeke legyen. A ma már hetven körüli hölgy Amerikában él. Az ő kezdeményezésére a nővér 1998-ban megkapta a Yad Vashem - Világ Igaza kitüntetést.

Eglantin nővér: "Tartottuk egymásban a lelket"

Rákospalotai házukból a front közeledtével a nővérek többsége hazatért, csak ketten maradtak, köztük Zuggó Mária Clementin nővér. Miután az épület bombatalálatot kapott, átköltöztek egy ismerős családhoz. Az ottani óvóhelyen húzódtak meg ők is. Amikor bejöttek az oroszok, a két fiatal nővérrel erőszakoskodni kezdtek. Zuggó Mária Clementin nővér menekülni igyekezett, kiszaladt az óvóhelyről, önvédelmül az utánaeredő katona arcába csapott a keresztjével, mire az még inkább dühbe gurult, s kézzel csavarta ki a fiatal, harmincéves szerzetesnő nyakát. A másik nővér életben maradt, de a megpróbáltatások következtében később kórházba került.

Fönnmaradt Clementin nővér lelkiatyjához írott utolsó levele. Ebben olvasható: "Minden szerzetes életében eljön egyszer az az óra, az a pillanat, amikor késhegyre kell mennie hitéért, hivatásáért, tisztaságáért. Az első kettőt megharcoltam minden külső segítség nélkül. Isten a tudója, milyen nehéz volt. Megborzongok, ha arra gondolok, a harmadik még hátra van. Annak is meg kell lennie?"

"Meg kell fiatalodnunk" - mondja Krisztina nővér

A háború után röviddel megnyitották a nővérek a Knézich utcai épületet, amely csak kisebb károkat szenvedett. Mire mindent rendbe hoztak elődeink - mondja Eglantin nővér -, államosították az iskolákat. A szerzetesek részben már ekkor hazatértek a családjukhoz, a többiek az államosított s elkülönített épületszárnyban maradhattak 1950-ig. Június 17-én hurcolták el a Knézich utcából a nővéreket:

- Éjjel megdöngették a kaput. A nappaliban kellett összejönnünk, ahol közölték velünk, nemkívánatos elemek vagyunk. Kézicsomagot vihettünk csak magunkkal. A ház előtt ott állt a leponyvázott autó.

Előbb Pilisligetre, a mai Klotildligetre kerültek, onnan Zircre. A svábhegyi házból augusztus 15-én vitték el a nővéreket.

- Szomorú látvány volt, amikor a beteg, idős nővéreket hordszéken, hordágyon vették le az ávós teherautókról Zircen.

Endrédy Vendel apát igyekezett a ciszterci kolostorba internált, különféle szerzetekhez tartozó nővérek életében viszonylagos nyugalmat teremteni. Amikor azonban az Államvédelmi Hatóság megtiltotta, hogy a környező falvak népe élelmet vigyen a szerzeteseknek, a kiéheztetés és a rendeket megszüntető határozat következtében el kellett hagyniuk ezt a helyet is.

Eglantin nővér hazatért szüleihez Budapestre. 1960-ban tette le - több más rendtársával együtt titokban - az örökfogadalmat. Az első időkben a közösség tagjai nehezen találkozhattak, mert szorosan figyelték őket, később kisebb csoportokba szerveződtek, s mindig másvalaki lakásán jöttek össze, majd pedig már havonta egyszer a pesti ferenceseknél közös szentmisén is részt vehettek. Így ápolták a közösséget, s tartották egymásban a lelket.

Nyugdíjazásáig szövőnőként dolgozott a tartományfőnöknő. 1983-tól beteg édesanyját ápolta, így az újjáalakuláskor nem tudott azonnal visszatérni a közösségbe, csak 1998-ban, édesanyja halála után.

- Hetvenéves koromban kezdtem ismét a közösségi szerzetesi életet.

Az alapító a következő szép gondolatot hagyta hátra testvéreinek: "Mindent Istenért, a szegényekért és a kongregációért." A rend tagjai vallják: örömet adni, boldogságot nyújtani, Istenhez vezetni az embereket - ez a küldetésük. Egyszerűség, közvetlenség jellemzi az életüket, s a szeretet, mert enélkül egyetlen közösség sem képes fönnmaradni.

Teréz nővér: a jövőre készül

- Ezek a gondolatok egész életemben kisegítettek és erőt adtak.

A visszarendeződéskor nem volt könnyű megkezdeni a még kiforratlan, talán kissé bizonytalanul újrainduló közösségi életet. Az átlagéletkor nyolcvan év körül van.

- Egyetlen fiatal nővérünknek nehéz egyedül, de talán majd ő viszi tovább a kongregáció szellemét - mondja a tartományfőnöknő.

Kovács Piroska Mária nővér

Menyhárt Judit Mária Teréz nővér a Sapientia szerzetesi főiskolát végezte el. 1996-ban lépett a közösségbe, húszéves korában.

- Utam a sajátos utak egyike. Nem keresztény családban nevelkedtem Dunaújvárosban, szüleim sem voltak megkeresztelve. Egyik rokonom vitt el tízéves korom körül a templomba. Jártam hittanra is, de kevés emlékem maradt ebből az időből. Önállóan hoztam meg a döntést tizenkilenc-húsz éves koromban, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Már akkor vágyat éreztem a szerzetesi életre, de valójában még nem tudtam, mi az. Amikor rátaláltam erre a közösségre, azonnal otthon éreztem magam.

Fiatalként élek az idős testvérek között. Nagy kihívást jelent. Egy éve azonban tudatosan vállalom, bár mindig éreztem, a nemzedéki különbség nem lehet akadálya annak, hogy a közösségben maradjak. Amikor egy velem egykorú nővér kilépett, nem tagadom, krízishelyzetbe kerültem. De hiszem, hogy Isten nem játszik azzal, akit meghív, s ezzel a bizalommal maradok, s készülök örökfogadalmamra a következő évben.

Várom a jelentkező fiatalokat, addig pedig minden szempontból építgetem a személyiségemet, hogy segíthessem őket befogadni s közösséggé formálni.

Teréz nővér hetente két napon Szentendrén a ferences gimnáziumban hittant oktat, emellett a Viola utcai közösség kollégiumában nevelőtanárként dolgozik és a plébániai munkában is részt vállal.

- Alapítónk nemcsak szociális, hanem erkölcsi szempontból is föl akarta karolni a nőt. Ma a nő nemegyszer szakmai sikereitől hagyja magát meghatározni. Máriaként rá kell mutatnunk arra, hogy az igazi női lét nem ebben áll. Az öntörvényű női képpel szemben a szolgáló és abban kiteljesedő női eszményt szeretnénk a kollégiumi leányok elé élni.

Scheuring Mária Krisztina nővér fogta össze az 1989-ben újrainduló közösséget. Ma a kollégium vezetője. Fő feladatuk, mint mondja, hogy jó családanyákat adjanak a társadalomnak.

- A fiatalok mellett nekünk is meg kell fiatalodnunk, hogy megértsük őket.

A kápolna az épület közepén található, aki akar, bármikor betérhet ide. Nem csak katolikus leányokat vesznek föl.

- Alapítónk eszméje szerint, ha valaki gyakorolja a vallását, helye lehet itt.

Volt baptista kollégistájuk, ma egyikük pünkösdista, s ez nem jelent konfliktust.

Krisztina nővér vezetésével 1989. november 21-én öten Ipolytölgyesen hozták létre az új közösséget. Az ottani - egyházi szeretetszolgálat által fönntartott - intézetben dolgozott ugyanis főnővérként Kovács Piroska Mária nővér, aki még az üldöztetés idején kapcsolódott hozzájuk. Tíz évig éltek ott, közben elkészült a Viola utcai ház. Sashalmon pedig, az egykori katolikus iskolában a másik kolostor. Az újrakezdés öröme mellett Krisztina nővér is beszél az induló közösségi élet nehézségeiről: Amire mások talán nem is gondolnának: meg kellett szokni a zártabb szerzetesi ruha viselését. Negyven évig kapcsolatban álltunk egymással, de mégis függetlenül éltük az életünket. Isten nem adta meg mindenkinek az erőt és a kegyelmet, hogy az új életet vállalni tudja.

Kovács Piroska Mária nővér 1988-ban kezdte meg a noviciátust. Találkozott egy idős nővérrel, aki korábban fogyatékosokkal foglalkozott, s az Isteni Szeretet Leányaihoz tartozott.

- A találkozóról vegyes érzelmekkel jöttem el, de a nővér meghívott a rend százéves krakkói házának ünnepségére. Ott dőlt el a dolog.

Láthatóvá tenni Isten szeretetét, magyarázza a nővér.

- Hétköznapi nyelven ezt úgy tudnám megfogalmazni: életemet adom Istennek, oly módon is, hogy másokért éljek... ez vezet, amikor a többi testvérnek vásárolok, amikor a vérnyomásukat mérem.

Az örökfogadalom előtt hat héttel le kell adnunk az első fogadalomkor kapott gyűrűt, amelyet - immár belevésve a nevünket - az örökfogadalmi szertartásban kapunk vissza. Ekkor elgondolkodtam azon, vajon képes vagyok-e vállalni az idős nővérek közötti életet, a velük való folyamatos törődést? A probációs idő alatt megerősödött bennem: igen, tudatosan vállalom.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu