Ismerjétek fel méltóságotokat!

A II. vatikáni zsinatot követő időkben jelentősen megváltozott a papsághoz való viszonyunk. Kevesen tekintünk fel úgy a papra, mint Isten emberére, mint olyan valakire, akit az Isten végérvényesen lefoglalt Krisztus és az ő egyháza szolgálatára. Papképünkben a hangsúly nem annyira az ontológiailag megjellegzett és kiemelt papi méltóságon, mint inkább az apostoliságra való krisztusi meghíváson, a lelkipásztori szolgálatra való rendelésen van. Nem azt nézzük, hogy mivé lesznek a pappá szentelendő fiatalok a szentelés következtében, hanem inkább csak arra gondolunk, hogy mi végett részesülnek ők az egyházi rend szentségében.

Ennek a szemléletmódnak súlyos negatív következményei is lettek az elmúlt évtizedekben. A legveszedelmesebb a papi élet és szolgálat funkcionalista szemléletmódja. Sokan úgy gondolják, a pap csak abban különbözik a többi keresztény embertől, hogy papi jellegű, liturgikus funkciókat végez az egyházban. Ebből a szemléletből szinte logikusan következik, hogy semmi rendkívüli nincs abban, ha valaki otthagyja a papságot és más foglalkozást választ magának. Manapság már ritkábban emlegetjük, hogy az egyházi rend szentsége "eltörölhetetlen jegyet" nyom a lélekbe, és nem idézgetjük a Szentírás szavait: "Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint" (Zsid 7,17).

II. János Pál pápaaz eucharisztia és a papság viszonyát elemezve rámutat a papi szolgálat lényegére: "A fölszentelt szolgálat, melyet sohasem lehet puszta funkciókra redukálni, mert a ťlétŤ szintjén valósul meg, arra teszi képessé a papot, hogy ťKrisztus személyébenŤ cselekedjék, s a csúcspontját abban a pillanatban éri el, amikor a kenyeret és a bort konszekrálja, megismételve az utolsó vacsora szavait és mozdulatait. E rendkívüli valóság megrendít és csodálatra indít: mily alázatos leereszkedés, mellyel Isten egyesülni akar az emberrel! Ha az Ige megtestesülését szemlélve megindultan állunk a betlehemi jászol előtt, hová legyünk az oltár előtt, ahol a pap szegény keze által Krisztus megjeleníti az időben a maga áldozatát. Nem tehetünk mást, mint hogy térdre borulunk, és csendben imádjuk a hit legnagyobb misztériumát. A hit misztériuma (Íme, hitünk szent titka) - hirdeti a pap konszekráció után. Az eucharisztia a hit misztériuma, ebből következően a hit misztériuma maga a papság is."

Nagy Szent Leó pápának a karácsonyi zsolozsmában is olvasható elmélkedése arra int: "Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat. Az isteni természet részese lettél. Fontold meg, milyen Főnek és Testnek lettél tagja!" Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egyházunk új papjai is csak akkor értik meg hivatásuk lényegét, ha rádöbbennek arra a nagy méltóságra, amelyben a szentelés által részesülnek: Krisztusnak, az egyház fejének és legfőbb pásztorának lesznek szentségi megjelenítői. Arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb pásztornak az egyházban való jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyáj körében. Legyenek a hívők is tudatában annak, hogy a papokban magát Krisztust látják és tisztelik.

"Krisztus követségében járunk, maga Isten int benneteket általunk" (2Kor 5,20), írja Szent Pál, mintegy meghatározva a papi hatalom és méltóság pontos jelentését. A papok is esendő emberek, tévedhetnek, de ez nem von le semmit abból, hogy az Úr felkentjei, akiknek az a feladatuk, hogy hirdessék az Evangéliumot, kiszolgáltassák a szentségeket és jó pásztorként szolgálják Isten népét (LG 28).

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu