|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Tőlünk és általunk... Majdnem mindegy, hogy szájtátó optimizmusába vagy levert balsejtelmeibe merülve várja az ember azt, amiért tennie kellene. Röviddel a lelkesen vagy aggódva várt/félt "nagy csatlakozás" után, az első ijesztő élmények után (több helyütt gyorsan eltávolították a nemzeti szimbólumokat; hirtelen emelkedett jó néhány ár; kiderült, hogy hazánk nettó befizető lesz, vagyis nem mi kapunk, hanem mi fizetünk...) és a továbbra is hangoztatott ígéretek közepette arra kellene gondolnia az embernek, hogy a lényeget illetően mégiscsak rajta múlik, milyen - és milyen lesz - az élete. Távol álljon tőlem a bamba naivitás: nem mindegy, milyen körülmények vesznek körül, az emberi és a természeti környezet mennyire rongálja az egészségemet, mennyi pénzt kapok a munkámért, és van-e munkám egyáltalán. Mindez korántsem lényegtelen, de talán mégsem ez az elsődleges. Ugyanazt a helyzetet ugyanis különbözőképpen élhetjük meg. Az iraki foglyok szörnyűséges megkínzása kapcsán egy rádióműsorban elhangzott, hogy amibe az egyik ember belerokkan, azt a másik túlélheti. Felderítő katonák kiképzőtisztje hangsúlyozta: az ember önbecsülése, élni akarása a legfontosabb, a döntő tényező. Elmesélte: egyszer egy kínvallatásnak alávetett és bizonytalan hosszúságú fogságra vetett katona úgy menekült meg az összeroppanástól, hogy fölépítette a házát - fejben. Kiásta az alapokat, keverte a betont, darabonként hordta a téglát - gondolatban végigvitt minden egyes munkafázist. A ház elkészült - ő pedig túlélte a szörnyűségeket. Sok idősebb honfitársunknak vannak hasonló élményei a közelmúlt évtizedeiből - az embergyötrés és a túlélés módjai többé-kevésbé hasonlítanak egymásra. Az elsőhöz ki kell vetkőzni az emberségből - a másikhoz bele kell öltözni az emberségbe. Apám szerette, sokat olvasta is Márai Sándor régi kiadású könyveit. Azt mondta, azért is, mert őt is nagyjából ugyanarra tanította az apja: tisztességre, szerénységre és önbecsülésre. Erre rímel egy hajdani riportalanyom megfogalmazása, aki szerint a keresztény magatartás lényege az alázat és a méltóság. Az alázat abban áll, hogy "velem mindent meg lehet csinálni": ha arcul ütnek, tartsd oda a másik arcod is... A méltóság lényege, hogy "velem nem lehet mindent megcsináltatni". Sokan nem ütöttek, nem csaltak és hazudtak még akkor sem, mikor erre parancsot kaptak. Köztünk is élnek szép számmal olyanok, akik példát adtak nekünk mindebből. Reménykedhetünk körülményeink másoktól függő jobbra fordulásában, aggódhatunk is baljós jelek láttán - kedélyvilágunk és vérmérsékletünk szerint. Emberi méltóságunk és tartásunk megőrzése azonban - amelyhez hozzátartozik a cselekvés és a várakozás - egyedül a mi feladatunk lehet - minden körülményben. Az életünk ugyanis tőlünk és általunk lesz valóban a mi életünk. Erőt pedig csak akkor kapunk ehhez, ha igazán akarjuk. Ha eddig eljutunk a gondolatmenetben - akkor talán nem hiába kértük a bölcsesség lelkét. Kipke Tamás
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|