|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Hangulatjelentések Minden reggel Íme, a társasági élet egy újabb remek helyszíne, ezúttal is magánlakáson, a Déli pályaudvartól nem messze. Minden második pénteken este gyűlünk itt egybe, húszegynéhányan: filmet nézni, szellemi vetélkedőn versengeni, valamelyikünk előadását meghallgatni, eszmét cserélni, játszani. Most éppen a Minden reggel című francia filmet élvezzük, gondolkodjuk végig. 1991-ben készült, és a két legjelentősebb francia barokk zeneszerző, Sainte Colombe és Marin Marais életéről mesél. Éppen ellentétei voltak egymásnak: Sainte Colombe magányos, szikár remete, az 1728-ban elhunyt Marais viszont a királyi udvar kegyeltje, a paloták konyháján kikerekedett, ünnepelt kegyenc. Mester és tanítványa, atya és fiú... A film külön érdekessége, hogy az idős Marais-t Gérard Depardieu, az ifjút pedig a fia, Guillaume Depardieu alakítja. Szép, töprengő, rendkívül tudatosan építkező mű ez: szelíden terelget bennünket a katartikus záró párbeszédhez - a sikeres muzsikus egy kétségbeesett éjjelen tékozló fiúként kopogtat mestere ajtaján, és bebocsátást kér, hogy megkérdezhesse, mit is jelent a zene, mi a lényege... Mindvégig a zenéről van szó. A cselló barokk őse, a bélhúrokkal ellátott viola da gamba a főszereplő, no és persze megszólaltatója, a zenei betéteket előadó Jordi Savall, a világhírű spanyol csellista. Az angyalok muzsikája lehet ehhez hasonló, a hárfán-lanton-fuvolán játszó angyaloké: nehéz megrendülés nélkül hallgatni. A sok-sok hangszeres részlet között egy vokális mű is felcsendül, mégpedig a Siralmak Könyve első fejezetének sorai, már a nagyhét gondolatkörét előlegezve: Tüzet bocsátott le a magasból, / s az átjárta minden csontomat. / Hálót feszített ki a lábam előtt, / és elbuktatott. / Elhagyatott lettem, / s nyomorult egyszer s mindenkorra. / Súlyosan rám nehezedik vétkeim igája, / az ő keze rótta össze. / Az Úr igája nyomja nyakamat, / s maradék erőm fogytán van. / Ellenségeim kénye-kedvére hagyott az Úr, / s nincs erőm, hogy ellenálljak... S az is a nagyböjti elcsendesedésre hangol, hogy még a vetítés előtt felolvasom a forgatókönyvet író Pascal Quignard gondolatait: "A képzelet világa kilövelli petárdáit a valóságos létbe - idővel a két világ elvegyül, fokozatosan eggyé lesz, kiárad. A művészet oly természetfeletti. A túlélés oly természetfeletti. Tárgyias világunkban hallucinációktól övezve élünk, melyek alig-alig elégítik ki lelkünk hiányait. Mindannyian bizonytalanok és összhang nélküliek vagyunk. Mindent túl korán kezdünk el. Mindannyian úgy halunk meg, hogy még nem értünk meg teljesen." Véget ér a film, már a főcím is lepergett, s mégis mindannyian moccanatlanul, némán ülünk. A nagy pillanatok szent mámora, a valódi öröm csendessége ez. Istennek hála, korántsem ismeretlen érzés számunkra. Zsille Gábor
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|