A tanítás hivatásában

Az országos tanítási versenydöntőn a résztvevők arcán az izgalom mellett a nemes öntudat fénye tükröződik. Fiatalok a tábla előtt, krétapor és sok-sok szemléltető táblácska, magnetofon. Hang zenéből, beszédből, jól-roszszul hangsúlyozott mondatok, ám a végén a boldog megkönnyebbülés: mégiscsak sikerült.

Néhány versenyóra tapasztalata azt íratja velem, hogy szerencsére vannak kiválasztottak, s talán még nem reménytelen az iskolaügy, ha jó pedagógusokról álmodunk. Maradok ennél a derűlátó szemléletnél, s a fekete meg kockás táblára búcsúüzenetül ezt írom a verseny végén: Hivatásból tegyék, mindig hivatásból. Könnyű-e? Nem. S amikor erről szólok nekik, vigasztalás-biztatás nélkül az "emberi nagyságot" hangsúlyozom Kosztolányival, akinek az apja szintén tanár volt. Ha a statisztikát nézzük, nem túl kecsegtető a helyzet, ha az általam is látott arcokat: egyenesen megnyugtató. Hogy meddig? Hm. De megígértem: derűlátó leszek, s így a versenyállásban maradva rovom papírra a "szakmán" túlra mutató tapasztalatokat.

A padokban apróságok, a harmadik, negyedik osztályból. A táblán Rákóczi fejedelem címere, s a szabadságharc jelmondata, de csak ennyi: Pro libertate - a szabadságért. Csöndesen kérdezem: Hol a többi -, a teljes: Istennel a hazáért és a szabadságért? Vagy még mindig a régi beidegződés, az újabb idők hangja nyomán is a régi, amely így csonkította - Berzsenyit: "Szabad nép tesz csuda dolgokat." Innen a Lélek maradt ki. Szóval Isten és lélek nélkül! Remek perspektíva, s utána már fölösleges a magyar nyelv "elidegenítése" miatt sopánkodni, ami nem a pedagógusjelöltek hibája, hiszen az általuk fölolvasott szépirodalmi szövegek lejtése jó, a gyerekek helytelen hangsúlyozását javítják, ők azonban megszokták a magyartalan módit, felkapják a szóvéget, jóllehet a nyelvünk sohasem volt véghangsúlyos. Afféle kór-divat, és képző intézményeink (de már az általános és középiskolák!) figyelhetnének a szép magyar beszédre.

Nem különítem el egyházi iskoláinkat, de meg kell jegyeznem: sokkal több hárul rájuk - ebben a hivatás-törődésben is, mivel rendelkezünk azzal a többlettel, melyet laikus helyett keresztény humanizmusnak ismerünk: Istenbe kapaszkodó emberségnek. Persze, ez a nehezebb, ezért szebb is, s megbízhatóbb minden más (ál)humanizmusnál, amelyből fél évszázadig elege volt az országnak...

Mostanában legtöbbet Prohászka foglalkoztat. A püspök és a tudós, ám mindenekelőtt az ember, aki Istenből építkezett. Az élet igéiben írja: "Az emberiség ugyan részint ösztönszerűen, részint a régi hagyományok alapján mindig az isteni akaratban kereste az élet érthetőségét, ha néhol rémületes tévhitbe esett is." Mi magyarok - ugyanígy. A kikászálódásnak közvetlen reménye keresztény családjainkban, mindenféle fajtájú oktatási-nevelési intézményeinkben rejlik; az etika távlatában, amelyből nem hiányozhat egyetlen versenytanítás sem. Igen: presztízskérdés - ha úgy tetszik ez is, mint minden más, amely a gyermek növekedését szolgálja hitben, igazságban, szeretetben. Nem ábránd ez, hanem a legkeményebb valóság, s hozzá az a magatartás, amely nevelésközpontú -, sohasem diktatórikus, de lételvű a halhatatlan értékek őrizetében.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu