Egyházunk a kommunizmus idején

A hatvanas évek

Az ötvenes évek egyházüldözéséről, az ‘56-os forradalmat követő véres megtorlásról, majd az ‘56-ot követő "viszszarendeződésről" él egy bizonyos kép a magyar köztudatban. Kevesebb ismeretünk van a hatvanas évekről, és még kevesebb a hetvenes, majd a nyolcvanas évek diktatúrájáról és vallásüldözéséről. Ezekről az évtizedekről az akkori rendszer részben ma is élő vezetői és munkatársai a lehető legártatlanabb képet igyekeznek festeni. A kor "elfogadhatóságát" erősítik olyan elterjedt kifejezések, mint a puha diktatúra vagy a gulyáskommunizmus. A következőkben ezekkel az évtizedekkel foglalkozunk. Elsőnek a hatvanas, majd a hetvenes és nyolcvanas évekkel.

Somogyi Sándor és Keglevich István az egykori ítélet semmisségének kihirdetésekor

A forradalom leverését és megtorlását széles körű nemzetközi tiltakozás kísérte. A Kádár-rendszer rövidesen érzékelte, hogy más utakon kell továbbhaladniuk, ha a szabadság látszatát akarják kelteni bel- és külföldön. Hiszen ebben az időben éppen az szerepelt első törekvéseik között, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről az ‘56 után fókuszba került "magyar kérdést".

Megfigyelés és megfélemlítés

Az állampolgárok a hatvanas években fellélegeztek az életszínvonal bizonyos növekedését és a diktatúra véres eszközeinek visszaszorulását látva. Akik már hozzászoktak, hogy alapvető emberi jogaiktól - mint a szólás-, az egyesülési, a sajtó- vagy véleményszabadság - megfosztva élik az életüket, azok egy békésebb rendszer beköszöntére emlékezhetnek vissza.

A háttérben azonban, a diktatúra új módszerének kidolgozása kezdődött el a hatvanas évek elején, s ennek tökéletesítése és árnyalása folyt a következő években, évtizedekben. Egy sok szempontból embertelenebb világ körvonalazódott ekkoriban: a koncepciós perek, a kínzások és gyilkosságok helyett a titkosrendőrség, az ügynökhálózatok korszaka, amelyben igyekeztek a lehető legtöbb embert megfigyelni és "kézben tartani" (1961-ben például a levélellenőrzési nyilvántartásban szereplő polgárok száma 250 000 fő volt, 1971-ben 765 693 fő.)

Ezekben az évtizedekben "az állambiztonság gyakorlatában a ťfellazításŤ alapfogalommá vált", írja Kahler Frigyes professzor, akit 1989-ben a Minisztertanács bízott meg e kor kutatásával: "Minden gondolat, amely a kommunista berendezkedés ideológiáját vagy politikai gyakorlatát ťantimarxista módonŤ közelítette meg, fellazításnak számított és üldözendő volt." 1961-ben új Büntető Törvénykönyv készült, amelyben az izgatás tényét újrafogalmazták. Eszerint aki mások előtt a Magyar Népköztársaság államrendje, alkotmánya, ennek valamely alapelve, az alkotmány valamely alapintézménye ellen, továbbá valamely csoport vagy személy ellen - szocialista meggyőződésük miatt - gyűlölet keltésére alkalmas cselekményt követ el, hat hónaptól hat évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. - "A törvény fenntartja azt a korábbi bírói gyakorlatot, hogy az izgatás nem célzatos, hanem veszélyeztető jellegű bűntett" volt - állapítja meg Kahler Frigyes, a vád ellen tehát gyakorlatilag nem lehetett védekezni, a bíróság azt ítélt el, akit csak akart. A hatvanas években számos, szerzetesek vagy kisközösségek elleni perben szerepelt vádként az állam, az alkotmány vagy államrend elleni ťizgatásŤ. (Az 1978-ban megjelent újabb Büntető Törvénykönyv lényegileg továbbra is érintetlenül hagyta az ťizgatásŤ ilyen önkényuralmi meghatározását.)

A rendszer célja az volt, hogy az emberi és társadalmi lét összes területén ott legyenek ügynökei, hogy - a riasztóan látványos, erőszakos beavatkozások helyett - az emberek gondolatait kontrollálja, illetve, hogy megfélemlítéssel megakadályozza, hogy olyasmi történjék, ami nem felel meg a diktatúra elképzelésének. A megfigyelésre elsők között kiszemelt intézmény a katolikus egyház volt. Az ügynökök első számú "célszemélyei" tehát a felelősen dolgozó egyházi személyek voltak. 1962-ben a politikai rendőrség így határozza meg feladatát: "Ügynökségünknek mélyebben be kell hatolnia az egyházi illegációba (jezsuiták, protestánsok, cionisták, szekták), és a baráti társszervekkel együttműködve erőfeszítéseket kell tennünk, hogy beépülhessünk külföldi irányító központjaikba, a Vatikánba, az Egyházak Világtanácsába, a cionisták és szekták központjaiba és összeköttetési csatornáiba." Egy 1966 februárjában kelt politikai bizottsági határozat alapján újra nyilvántartásba vesznek 15 940 főt: "ismét aktivizálódott" szerzeteseket, apácákat, volt SS-eket, tőkéseket, arisztokratákat. (MOL XIX-B-1-v, 45-558/163 - idézi Kiszely Gábor Állambiztonság című kötetében - 233. old.)

Két vágányon...

A Magyar Katolikus Egyház a kommunizmus első évtizedében a társadalom számára az emberi-vallási értékekhez való hűség és az ellenállás jelképe volt.

A hatvanas évek fordulatot jelentettek a társadalom életében. Kádár új párbeszédkészséget mutatott. Azt hirdette, hogy "aki nincs ellenünk, velünk van". Az új gazdasági mechanizmus, a gazdaság és a fogyasztás világának némi liberalizálása sokak előtt a szabadság első jeleinek tűnt. A fogyasztói szellem, a gyakorlati materializmus terjedése nálunk is együtt járt az elvallástalanodással.

A hagyományos plébániai közösségek bomlását erősítette a tsz-szervezés, amely sok falusi ember, főleg a fiatalok városba meneküléséhez vezetett. Ez - amint a városiasodás egész folyamata - lényegesen csökkentette a hagyományos vallási (és egyéb) közösségek erejét. A városokban pedig, majd a később megjelenő lakótelepeken az állam nem engedélyezte új templomok, plébániák létesítését. Mindez a társadalom növekvő arányának a vallásgyakorlástól, az egyháztól való eltávolodását idézte elő.

A kommunista diktatúra módszere ettől az időtől kezdve abból a szempontból is lényegileg változott, hogy többnyire már nem a Belügyminisztérium (BM) vagy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jelent meg az egyházi szabadságjogok korlátozójaként, hanem az egyházi vezetőkre osztotta le ezt a feladatot. A főpásztorokkal helyeztette el túl jól dolgozó papjaikat, a püspökökkel - vagy az ő nevükben - íratta a kisközösségeket vagy a "túlbuzgó lelkipásztorokat" elítélő körleveleket. (A háttérben persze az történt, hogy az ÁEH megfenyegette a püspököt...)

Az egyházi élet ebben a korban "kétvágányúvá" vált: létezett a hivatalos egyház, amelyet az állam, úgy ahogy, elfogadott, mert úgy vélte, hogy képes azt vezetői által kézben tartani. Az egyháznak ez a része állandó állami korlátozások között élt, és közben folyamatosan tapasztalta tagjainak elvesztését, a hittanosok és a hívek lemorzsolódását.

A "másik vágányon" haladók nem voltak hajlandók elfogadni, hogy az egyházat és a lelkipásztorkodást az ateista állam irányítsa. Voltak közöttük falusi plébánosok és hívek (akik például szembeszálltak a hittan lemorzsolásával), legjellemzőbb képviselőik pedig - különösen városokban, de persze nem csak ott - a kisebb közösségekbe tömörült keresztények.

Kinek kell inkább engedelmeskedni?

A kisebb közösségeket többnyire fiatalabb atyák vezették. Alapelvük volt, hogy minden téren, s különösen az evangélium hirdetése-továbbadása terén jobban kell engedelmeskedniük Istennek, mint az embereknek, vagyis az állami parancsoknak. Ekkoriban terjedtek az átütőpapírral, öt-hat példányban gépelt vallásos iratok, a magyarországi első - és legelterjedtebb - szamizdat irodalom példányai, amely jelenség sok per és ítélet vádpontjai között szerepelt. (Évtizedekkel később vált gyakorlattá ez a "másként gondolkozó" értelmiségiek körében.) A kisközösségek tagjai állandóan ki voltak szolgáltatva a rendőrség zaklatásainak. A papok sok esetben börtönnel fizettek e missziójukért, a világiakat többnyire munkahelyükről távolították el, s többnyire egész életükre megbélyegezték őket mint államellenes egyéneket.

A protestáns egyházakban már az ötvenes években sikerült az államnak rendszerhű személyeket helyeznie a püspöki székekbe. De ezen egyházakban is léteztek, a felső egyházi vezetéstől elszigetelten dolgozó evangéliumi lelkipásztorok és közösségek. Lényeges különbség volt a katolikus egyház és a protestáns nagy egyházak között, hogy a katolikus püspökök többsége kényszerből hajtotta végre az állami parancsokat, míg a papokkal folytatott négyszemközti beszélgetésekben változatlanul biztatta azokat, hogy végezzék bátran evangelizációs munkájukat. A protestáns egyházi vezetők között többen voltak, akik vagy teljesen azonosultak a kommunista állammal (mint Péter János volt református püspök, később miniszter), vagy ha nem is, de a lelkipásztorkodásnak csak azokat az eszközeit engedték és ajánlották lelkészeik számára, amelyeket az állam is engedélyezett. A protestáns egyházakban is elítélt a diktatúra több kisközösséget és lelkészt, és jó néhány kiváló lelkipásztort kis falvakba helyeztek evangelizációs munkájuk miatt. De - bizonyára püspökeik megalkuvó magatartása miatt, valamint a családjukért érzett gond miatt is - nagyobb arányban voltak, akik nem vállalták az állammal való konfrontációt (amint ezt protestáns kutatók megállapítják. (Vö. Bogárdi Szabó István: Egyházvezetés és teológia a magyarországi református egyházban 1948-1989 között. Debrecen, 1995)

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu