Nemeskürty István

A reménysugár fényét várva

Széchenyi István naplójegyzete 1848. március 13-án:

"Bécsben megkezdődött... nem lehet kiszámítani, most mi történik!!!"

Március 15.: "Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni! Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak."

Batthyányval és Kossuthtal jegyet váltanak a Bécsbe induló, menetrendszerű "Ferenc Károly" elnevezésű hajóra. "Magyarország most van a fordulóponton. Vagy ragyogva élni fog, vagy bukik örökre... Én becsületesen maradok a bárkán, melyen a magyar vagy elsüllyedni fog, vagy a boldogság és a nemzeti kibontakozás révébe fog behajózni! Enyéimet, népemet, végezetül önmagamat kezeidbe teszem le, ó Istenem!"

Március 16-án a császár fogadja a magyar küldöttséget. Utána "az este félelemben és várakozásban" telik. "Éjfél után a Burgban István főherceg, a nádor kijelenti Esterházy Pál, Batthyány Lajos, Kossuth előtt és énelőttem, hogy MEGVAN! A finálét Kossuthnál főzik ki."

A nemzet egy negyedszázadon át készült erre a "megvan"-ra. Mindenki tudta, kinek mi a teendője. A bécsi forradalom hírére Széchenyi, Kossuth, Batthyány világosan látták, hogy a bécsi felfordulásban csak akkor nyerhetnek, ha higgadtan, érvelve tárgyalnak. Sikerült. Az első vértelen forradalom a magyar történelemben.

A rosszat sejtés persze elűzhetetlen volt, hiszen történelmi tapasztalat. "Vagy ragyogunk, vagy bukunk." De akkor is vállalni kell. Kossuthot is támogatni kell.

A nemzet 1848. március 15-én felnőtt önmagához.

Ehhez képest elűzte a lelkekből az akasztófák máris felködlő képét, amelyek elkeserítően hamar valóságos akasztófákká váltak. De kockáztatni kellett, hogy megőrizzük önmagunkat. És bár jöttek az orosz kozáklovak, jött a véres bosszúállás, de nemzeti önérzetünk megmaradt. Megmaradtunk önmagunknak.

Ez március tizenötödike örök tanulsága. A jövő reményét sorsunkat kockáztatva is vállalni kell. A másik tanulságot kilencven évvel a nagy március tizenötödike után Herczeg Ferenc vonta le:

"Fölmerül a kérdés: mindaz, ami most az országban történik, alkalmas-e arra, hogy érzelmeiben és célkitűzéseiben egységesen szervezze meg a nemzetet, hogy tekintélyt és rokonszenvet szerezzen neki külföldön? ... A mi nemzetünk a saját emelkedésének és bukásainak mindig maga volt és lesz az oka. A magyarság minden egyes tagjának felelnie és fizetnie kell, mint felelt és fizetett Muhi, Mohács és Trianon után."

Herczeg Ferenc figyelmeztet: "A magyarság egyik fele a maga politikai pozícióját a másik fél hazafiságának meggyanúsítására építette fel. Az ország sorsát egy pártszekta tartja a kezében. Gondoljátok meg, hogy bármilyen mélyre buktunk is, még vannak alattunk sötét mélységek, ahonnan nincs többé föltámadás."

Néhány év óta ezen a márciusi ünnepen egyre kevesebb épületen látható a nemzeti zászló. Egyre kevesebben merik a kokárdát mellükre tűzni. Pedig ezeréves történelmünk talán legfontosabb fordulójához közeledünk: az az Európa, melyben a honfoglalás óta, sőt régebben élünk, mint államok újfajta szövetsége készül újjáalakulni. Azt már nem remélhetjük, hogy jobban fogunk élni, hiszen naponta az orrunk alá dörgölik, de az igenis tőlünk függ, megmarad-e nemzeti önazonosságunk tudata. Ha pedig megmarad, a jövő mégis a miénk lehet.

Önmagunk sorsát kezeidbe tesszük le, ó, Istenem - fohászkodhatunk Széchenyivel. De tegyünk mi magunk is valamit önmagunkért. Ama március 15-én mindent megtett a nemzet.

"Méltatlan és veszedelmes lenne, ha abban az órában, mikor a Sors bírói széke elé szólítja a magyart, egy önmagával meghasonlott, kicsinyes viszályokba merült nép jelentkeznék. Egy nép, amely a napi politika szegényes morzsáit többre becsüli az ország jövőjénél." Ezek is Herczeg Ferenc szavai (Gondok és gondolatok - 1942).

Olyan államférfit és olyan írót idéztem, kik közül az egyik az idegösszeomlásig hajszolta önmagát hazája érdekében, a másikat pedig 1945 után csak becsmérlő szavakkal illették, noha Márai és Szabó Lőrinc ünnepelte, és akit, már aggastyánként - a legenda szerint - orosz katonák mentettek meg a kitelepítéstől, fegyverrel hessegetve el az ávós pribékeket, mivel áhítatosan tisztelték, mint az ő nyelvükön is olvasott nagy írót.

2004. március 15-én gyúljon ki hát bennünk a reménykedés fénye, mint Széchenyiben 1848-ban: hátha vihetjük még valamire.

(A szerző író, irodalomtörténész.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu