Sárának, emlékül

Sárának hívnak. Anya és apa házasságának ötödik hónapjában úgy gondoltam, meglepem őket, és jelzem nekik: "Jövök hozzátok!" Mivel otthonunk megteremtésének kellős közepén jártak, híremre egy kicsit megijedtek, de aztán annál nagyobb örömmel készültek a fogadásomra. A hármasban töltött idő izgalmas volt. Anya hasában elutazhattam egy csomó szép helyre, figyeltem apát munkája közben, megismertem a barátainkat és a rokonainkat, de a legjobb az volt, hogy láttam, milyen szeretetben és boldogságban élik az életüket. "Jó lesz velük élni" - gondoltam. Énekeket és imádságokat is tanultam tőlük, a lassú, lágy dallamokat különösen szerettem.

Egy éjszaka, mikor anyával éppen nyugodtan aludtunk, valami különöset álmodtam. Anyáék azelőtt sokszor beszéltek nekem valakiről, aki mindig jó hozzánk, szeret minket, boldogságot ad, és érte érdemes jónak lenni. Azt mondták, ő a Jóisten. Akkor álmomban őt láttam, körülötte egy sereg fehér ruhás kis angyalka, közöttük voltam én is. Együtt énekeltünk és táncoltunk a Jóisten körül, ő pedig jóságosan mosolygott és vigyázott ránk.

Ez a csodálatos álom aztán egyre gyakrabban megismétlődött. Nappal anya egyre növekvő hasában mindenféle érdekes dolgot hallottam a nagyvilágból, finomakat ettem, és hallgattam szüleim velem kapcsolatos terveit, éjszaka meg az aranyszínű égbolt fehér felhőpárnáiban a kis angyalokkal jártuk a táncot, énekeltünk és kacagtunk. Mindkét állapot szép volt, de engem valami mégis az álmaimhoz húzott. Bár nagyon szerettem anyát és apát, a Jóisten vonzása egyre erősebb lett. Ő nem parancsolt, hogy menjek, sőt, nem is kérlelt, csak hívott. Meghívott a kisangyalseregbe, hogy énekeljek velük, mosolyogjunk együtt a Földön lakó emberekre, tegyük boldoggá azokat a magányosokat, akiknek szükségük van ránk. Örültem a meghívásnak, mert jó volt köztük lenni, ugyanakkor sajnáltam anyáékat, hiszen hosszú idő óta várnak már, készülnek a velem való életre. Eltervezték, hol lesz a kiságyam, hová megyünk együtt nyaralni, hogyan tanítanak meg imádkozni, s néha már a leendő felnőtt életemről is beszéltek. Mit szólnának hát, ha mégsem élnék velük a Földön? Hogy nézhetném boldogságomban az ő szomorkodásukat?

Sokat beszélgettem erről a Jóistennel. Ilyenkor ő mindig emlékeztetett arra, hogy a szüleim nagyon szeretik egymást, végtelenül erősek együtt, így a hozzájuk való elköltözésem miatt érzett gyász után egységben és hitben megerősödve újra boldogságban lesz részük, születnek majd kedves kistestvéreim, s akkor megértik, hogy nem haltam meg, hanem őrangyalként továbbra is velük élek. Reménykedtem, hogy a Jóistennek igaza lesz.

Szeplőtelen Fogantatás napján megszülettem. Siettem kibújni, hogy rövid életem anyának ne kerüljön sok fájdalmába. Azt mondták, gyönyörű kislány vagyok, apa nagyon sok fényképet készített rólam. Szüleim a hírre - hogy csak pár napig leszek velük, a megismerkedésünk kapcsán érzett, addig soha nem tapasztalt öröm, és a korai elvesztésem miatt érzett fájdalom közepette - próbálták megadni nekem mindazt, ami egy közös kórházi hétbe belefér. Sokat énekeltek nekem, imádkoztak velem, dajkáltak, és anya csodálatos ízű tejecskéjét is élvezhettem. Aztán egy nekem szép, nekik tragikus napon a karácsonyi dalaik kellős közepén, apa biztonságos karjaiban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy szüleimet újra kettesben hagyva fölvegyem gyöngyházfehér égi ruhámat, szüleim könnyéből szőtt palástomat, és a hosszú hajú, virágkoronás kis angyalok kórusába álljak. Anya! Apa! Miért sírtok? Nem látjátok, hogy igazán boldog vagyok?

F. Békési Erika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu