KÖNYVESPOLCRA

Gótikus fények, folytonos újulás

Könyv Prokop Péterről

A múlt év novemberében távozott pap festőművészről rekordidőben készült el a csak névrokon egyetemi tanár, művészettörténész, Prokopp Mária szemléletes monográfiája a Szegedi Tudományegyetem BTK Olasz Tanszéke kiadásában, a három éve meghirdetett kutatásfejlesztési program keretében, a Magyar emlékek Olaszországban című sorozatban.

Prokop Péter a XX. századi szakrális festészet világszerte elismert művésze, színben-dinamikában, térszemléletben Aba Novák Vilmos, Csontváry és Paul Klee követője, ám teljesen egyénien, kiküzdve a saját stílusát. Aki személyes kapcsolatban volt vele, tudja, mennyit kritizálták, mert újat hozott, amit nem értettek. Igazi tehetség volt, vérbeli alkotó és nagyon alázatos. Művészetéről ha vallott, így beszélt, írt: "A művész hisz a fölfedezett világban, és annak megmutatására szenteli minden lélegzetét." Több ez, mint "szakma-szeretet" - ahogyan sokan mondják, megélése annak, ami a tehetségben az igazi feladat, megértése: egy művész (főleg ha pap) csak azzal igazolhatja adottságát, ha "mindenben, amit megérint", a Teremtőre emlékezik. Prokop falkép, táblakép, grafikai életműve 1957-től, a kezdettől haláláig talán azzal az alkotói magatartással jellemezhető, amit a százhúsz éve született francia költő: Jules Supervielle ekként vetett papírra: "behunyom szememet / várván, hogy felmerülj / messzebbről önmagamnál, / ahol kis híja, hogy elvesztél, egyedül."

A pap művész sajátságos vonalai, technikái, főleg színei a belső látásból erednek, túl a láthatón azt keresi, amit a metafizika nyelvén lehet megközelíteni. Rengeteget dolgozott, tanult, olvasott, látott. Csak táblaképeinek száma kilencezer körül van; a számbeli nagyság persze nem lehet értékmérő, viszont igen, ha tudjuk: az örökös keresés, nyugtalanság nemegyszer csupán vázlatokat termett, azonban minden ilyen képén megtalálható egy "kezdővonal", valami másnak az előjelzése.

A teljes pálya csillagzatában ragyog a boldog emlékű Belon Gellért püspök. Ő biztatta-küldte Rómába, amelynek ege alatt lelte meg fények és tónusok lélekszövetét, amely művészetének lényege. Prokop a nagy összegző, s bár erről nem esett még szó: gótikus katedrálisok fény- és arányharmóniájától (is) erősek a kompozíciói, melyekre Fra Angelico vagy Simone Martini "lehel" életet.

Prokopp Mária elemzése, összegzése kifogástalanul pontos, olvasmányos, példája, hogyan kell monográfiát írni akkor, amikor a szaknyelv szinte elpusztítja a szellemet.

(Prokopp Mária: Prokop Péter - Szeged, 2003)

Tóth Sándor

A XIII. század magyar egyháztörténete

Karácsonyra jelent meg a Mikes Kiadó gondozásában a Keresztény századok című sorozat harmadik kötete, melyben a szerző - Török József - a XIII. század hazai egyháztörténetével ismerteti meg olvasóit. A könyv első részében a korszak Árpád-házi királyainak - a téma szempontjából fontos - kül- és belpolitikai tevékenységén át követhetjük nyomon az eseményeket, a másodikban az egyházi élet mindennapjaiba nyerünk bepillantást, míg a harmadikban az Árpád-ház női szentjeinek életével ismerkedhetünk meg. Az előző két évszázad eredményeinek összefoglalását követően a szerző bemutatja a III. Béla király fia, Imre és az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András által közrefogott időszakot, melynek legszembetűnőbb jellegzetessége a királyi hatalom folyamatos gyengülése. II. András mértéktelen birtokadományozásainak egyenes következménye volt a főurak és a jövevény idegenek túlzott meggazdagodása, valamint a mellőzötteknek (egyháziak, királyi szerviensek) a királlyal szembeni fellépése. Ennek eredményeként születik majd meg az Aranybulla 1222-ben, és annak megújítása kilenc év múlva. IV. Béla, a "második honalapító" a tatárjárás szörnyű pusztítását követően országunkat újjáépítve, újra célzott birtokadományozásba kezdett az ország védelmének megerősítése érdekében. Sajnos az államot, a társadalmat és az egyházat egybetartó királyi hatalom gyengülését nem sikerült megállítania, s így lassan a tartományurak belháborúinak és önállósulási kísérleteiknek színtere lett a Magyar Királyság területe, majd 1301. január 14-én kihalt az Árpád-ház.

A korszak ismertetésének szerves részét képezi az újonnan érkező szerzetes- és lovagrendek bemutatása, hiszen ezek hazánkban megtelepedve tevékenyen bekapcsolódtak a hittérítésbe (elsősorban a kunok és a jászok térítésébe), valamint az ország védelmébe. A monasztikus szerzetesrendek monostorainak nagy része a tatárjárás során véglegesen elpusztult, helyüket a koldulórendek (ferencesek, domonkosok) és az újonnan szerveződött remeteközösségek (pálosok, karthauziak) vették át. A német lovagrend tagjait II. András telepítette le Erdély déli határvidékén, ám túlzott önállósodási törekvésük miatt idővel kiűzte őket az ország területéről.

A kötet végén bemutatja a szerző az Árpád-ház női ágának azon tagjait, akiket életszentségük miatt a szentek sorában tisztelhetünk: Erzsébetet, Margitot, Kingát, Jolánt és Prágai Szent Ágnest.

A gazdag forrásanyag felhasználása érdekessé és színesebbé varázsolja az olvasók előtt a vizsgált századot. A kötet függelékében a szerzőtől már megszokott módon a század Árpád-házi uralkodóinak kronologikus felsorolásán és családfájuk bemutatásán túl az egyes egyházmegyék főpapjainak neve és működési ideje is olvasható. A nyolcoldalas szakirodalmi ajánlás további segítséget nyújt a téma iránt érdeklődőknek. A kötetet két térkép keretezi: az egyik a XIII. század hazai egyházmegyéit ábrázolja, a másik a században létrejött új monostorokat.

Petrás Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu