Edzők a papok,
templomok a stadionok...

Schmitt Pál: A példakép a legjobb nevelő

Az ókorban háborúkat függesztettek fel az olimpiai játékok miatt, a legújabb korban viszont az is megesett, hogy háború miatt függesztettek fel olimpiai játékokat. Schmitt Pál nemrégiben Kaposváron, a Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium tornacsarnokában beszélt erről. Az ismert sportdiplomatát - aki most görögül tanul -, hitről, test és lélek harmóniájáról, a fair play-ről, a dopping elleni küzdelemről kérdeztük, és természetesen az athéni olimpiáról, amelyen számos sportágban jelen leszünk, s ahonnan a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke szerint akár nyolc aranyérmet is elhozhatunk.

Szívesen hallanánk a hívő ember és a sport kapcsolatáról. Miként alakíthatja a hit a sportot?

- A sportoló - ahogy a művész és a tudós is -, nem a szerencsében, hanem az elvégzett munkában hisz. Egy sportember semmit sem bízhat az isteni beavatkozásra vagy a csodára, de amikor el kell számolnunk a teljesítményünkkel, a becsületesen megvívott harccal, a versenynyel, akkor bizony a hitnek komoly szerepe van. A hitnek saját magamban, hogy jó úton járok, teljesítek és megbecsülöm, nem pedig lebecsülöm az ellenfelemet, és méltósággal viselem el a győzelmet. A vereséget pedig kellő alázattal, és kezet nyújtok az engem legyőzőnek, aki minden bizonnyal jobb nálam. Hiszek abban, hogy legközelebb többet dolgozom és jobban fogok szerepelni. A sport udvariasságra, szeretetre, önbizalomra, barátságra, toleranciára, a fáradtság és a fájdalom elviselésére is nevel, de a tisztességre is megtanít. Egy sportolónak is magába kell szállnia, el kell gondolkodnia azon, hogy mindent helyesen tesz-e, hogy követi-e az edző utasításait, hogy megengedett eszközöket használ-e a siker reményében. Néhány filozófus összehasonlította a vallást és a sportot, mondván: sok közös momentum fedezhető fel bennük. Az imádságok lehetnének az edzések; a papok, a próféták az edzők; az áldozathozatal a kemény edzésmunka; a templomok pedig a stadionok.

És a közönség?

- A nézők lehetnének a hívők. Természetesen ez is, mint minden hasonlat, sántít, de az érzékelhető, hogy nagyon sok embert megfog a sport, a testi nevelés, mint az egyetemes kultúra része. Hinni kell jótékony hatásában.

Amikor világversenyt nyert - akár csapatban, akár egyénileg -, szokott-e imádkozni a verseny előtt, vagy inkább hálát adott, amikor dobogós helyen végzett?

- Verseny előtt arra gondoltam, hogy az ellenfél is győzni akar; ha mindketten imádkozunk, akkor is csak az egyikünk győzhet. Ezért inkább a verseny utáni hálaadást választottam. És nem is csak az eredményért, hanem mert megfelelő körülmények között élhetek, hogy sportolhatok, hogy nagyszerű sporttársaim vannak, akikkel kiváló eredményeket érhetünk el.

Az embert eldurvítja a már-már embertelen versenyszellem, az őrült hajsza a győzelemért, a versenydíjért, amiért akár a doppingszert is hajlandó bevetni. Hogy vélekedik erről a tendenciáról?

- Ahogy az élet más területein is látjuk: az emberek hajlamosak valami könnyebb utat keresni a boldogulás felé. A társadalomnak a droggal, a sportnak a doppinggal a legszigorúbban szembe kell néznie. A megelőzés, a nevelésben való prevenció a legfontosabb, de a szigorú ellenőrzés is hatékony lehet, akárcsak az egységes kemény büntetés. Ha nem küzdünk közösen a dopping ellen, akkor meghal a sport. A sport ugyanis azon kivételes tevékenységek egyike, ahol szigorú szabályok őrködnek az esélyegyenlőség felett. Ha az ellenfelem is ugyanannyit edzett, mint én, és dopping hatására nyer velem szemben, akkor már nem nemes vetélytársam, hanem tisztességtelen ellenfelem.

- A magyar sportolók is régóta az olimpia lázában égnek, s a televíziós közvetítésekre milliók lesznek kíváncsiak. Mit gondol, hány éremmel térhet haza a magyar csapat?

- Az olimpia azért fontos, mert a béke üzenetét jelenti, együtt szorítunk a legkiválóbbakért, és bajnokainkon keresztül példaképet állítunk a fiatalok elé, s tudjuk jól: a példakép a legjobb nevelőeszköz. Gondoljunk csak Papp Lacira, Balczó Andrásra, Darnyi Tamásravagy Egerszegi Krisztinára! Magyarország nagykövetei ők. Athénban kétszázegy ország több mint tízezer fiatalja vesz részt. Az olimpia tizenhat napjára hatmillió jegyet adnak el; a bajnokságokat minden ország televíziója közvetíti, a megnyitót 4-4,5 milliárd ember figyeli a világon. S hogy hány éremmel térnek haza a magyarok? Kétszáz-kétszázhúsz hazai sportoló utazik ki, és a vívásban, az öttusában, az atlétikában, a birkózásban, a súlyemelésben is indulunk, és ott lesz két kézi- és két vízilabdacsapatunk is. Úgy vélem, legalább húsz érmet nyerünk, és lesz nyolc aranyérmesünk. Megverjük egyebek mellett Japánt, Kanadát, Spanyolországot; szerintem tizedikek lehetünk a kétszázegy ország közül.

Az Európai Unióba lépve menynyire változik meg a sport szerepe, többet tudunk-e majd áldozni a sportolásra?

- Miután magasabb az életszínvonal az EU tagországaiban, így az emberek megengedhetik maguknak, hogy többet költsenek a kultúrára, s ezen belül a testkultúrára. Az EU-ban a statisztikák szerint minden harmadik embernek köze van valamilyen módon a sporthoz. Magyarországon csak minden kilencediknek. Óriási az elmaradás. Az EU-ban 1-1,5 százalékot költenek sportra a nemzeti jövedelemből. Nem feltétlenül az élsportra: a tömegsportra, az iskolai, a rekreációs, a rehabilitációs sportra - egyszerűen az életöröm forrására. Magyarország kis nemzeti jövedelméből ez a szám 0,3 százalék. Azt remélem, hogy az életszínvonal javulásával újra felfedezik a családok a sportot.

Amikor egy testnevelő tanár a fizikumot erősíti, akkor a lélekre is hat: akaratot, bátorságot erősít, a félelem leküzdésére nevel. A vívás engem nagyon sok mindenre megtanított; akkor talán nem is gondoltam erre. Hogy most megbecsülöm az ellenfeleimet, tiszteletben tartom a bírók döntését, hogy bárkinek, aki engem legyőz, az első vagyok, aki gratulálok, próbálom kitalálni a másik szándékát, hogy adott esetben túljárjak az eszén vagy felvegyem vele a lépést - ezek mind-mind a vívásból jutottak hozzám, mert az edzéseken igazi lélekformálás folyt.

A sportszerűséget az élet számos területén, így a politikában is gyakran emlegetik. Hogy látja: a mai politikai életben miként van jelen a sportszerűség?

- A sport nélkülözhetetlen eleme a becsületes játék, a fair play. Az élet minden részében így kellene viselkednünk. Az élet sok mindent tanulhatna a sporttól, ahol nagyon szigorú írott és íratlan szabályok, teljhatalmú bírók őrködnek a játékok tisztasága felett, és esküt teszünk az alapos felkészülésre és a tisztességes versenyre.

- A politikusok is esküsznek...

- Igen, de mégis úgy látom, hogy a végső elkeseredettség vagy a rossz példa olyan stílust hozott, amely nekem egyáltalán nem tetszik. Én inkább igyekszem a magam szerény eszközeivel a politikába olyan hangszínt vinni, amellyel senkit sem alázok meg, nem a másik hibájával foglalkozom, hanem a magam tervei és a saját pártom vagy szövetségem elképzeléseit igyekszem megismertetni. Abban bízom, hogy az a huszonnégy EU-s képviselő-jelölt, aki majd kijut, nem exportálja azt a hangnemet, amit a parlamenti folyosókon és egyáltalán a magyar közéletben tapasztalunk.

Lőrincz Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu