A Királydombtól
a Hármasoltárig

Húsz esztendeje vártunk erre a pillanatra, hogy a városligeti Királydombtól Erdély földjére is eljusson a magyar rocktörténelem legnagyobb hatású alkotása: Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király. Gondviselésszerű, hogy az előadás épp a legtöbb magyar által látogatott búcsújáró helyen került színre.

2003. július ötödike, Csíksomlyó, este nyolc óra. A csíksomlyói nyereg már zsúfolva emberekkel, s a bevezető utakon és ösvényeken továbbra is hömpölyög a tömeg, ki népviseletben, ki csak úgy, "utcaiban", s itt is, ott is leng a nemzetiszín zászló. Tapsvihar tör ki: Mádl Dalma asszony, az előadás fővédnöke érkezik. Újabb taps: Tőkés László foglal helyet a színpad előtt. Ujjongás ismét: Szörényi Levente halad el a kordon előtt.

A színpaddá alakított Hármasoltár mögött gyülekeznek a színész-énekesek, félóra lehet hátra az előadás kezdetéig. A Koppányt éneklő Vikidál Gyula toporog, járkál, képtelen egy helyben maradni. Érzi a felelősséget. Erdélybe a rendszerváltozás előtt úgy kellett becsempészni a rockopera kazettáit, bakelitlemezeit. A határon éppúgy vadásztak rá, mint a nemzetiszín szalagra vagy a magyar nyelvű könyvre és Bibliára. 1990 után valamivel könynyebb lett a helyzet: legalább már nem büntették, ha valaki az István, a királyt hallgatta.

A művészek érzik a felelősséget: hogy húsz év várakozását, feszültségét, izgalmát és adósságát, s ennél sokkal többet: nyolcvan év megnyomorítottságát, keserűségét és magárahagyatottságát kellene egyetlen estén jóvátenni. Vagy legalább néhány pillanatra feledtetni.

Az első taktusok felhangzásakor azonban kiderül: a felelősséget nem a néhány tucat színész és a százötven táncos viseli. Százezrek osztoznak benne. Előadás helyett népünnepély részesei vagyunk: soha nem látott, irdatlan kórus énekli a rockopera minden sorát. A felelősség nem nyomasztó teher többé, hanem egymásnak szóló bátorítás, vigasztalás, kézszorítás: szétválaszthatatlan összekapaszkodás. A színészek belefogódznak a közönség hullámzásába, és az viszi, sodorja, repíti őket; a nézősereg pedig egybeforrva ujjong, és mégis úgy érzi: személyesen, csak neki szól az ének ezen az estén.

Minden idegszálunkat megfeszítve figyelünk, iszszuk, nyeljük magunkba az élményt, minden másodpercét, minden rezdülését. A hatás leírhatatlan. Amikor István először szólal meg, amikor Koppány színpadra lép, még a meghívott hivatalosságok is talpra ugranak, együtt emelkedik több százezer kéz, együtt leng a zene ritmusával a roppant embererdő.

Az előadás a Himnusszal zárul. Könnyezve énekli a Hargita azt az imát, amelyért néhány éve még börtön és meghurcolás járt. A sokadik "Vissza! Vissza!" skandálásnál Varga Miklós és Vikidál Gyula kerít valahonnan egy kézi mikrofont, és könnyeikkel küzdve rákezdik: "Ki tudja, merre, merre visz a végzet..." A színpadon együtt a szerzők: Szörényi Levente, Bródy János, Boldizsár Miklós (akinek Ezredforduló című drámája alapján készült a rockopera) és Novák Ferenc rendező-koreográfus.

El tudjuk képzelni mi itthon, mit jelentett annak a több százezer embernek ez az este? Képesek vagyunk fogalmat alkotni arról a bizonyos felelősségről? El tudjuk képzelni, hogy ez az este még hosszú hetekig és hónapokig lesz beszédtéma a Székelyföldön? Át tudjuk érezni, micsoda megtartó és továbblendítő erőt adott az a csíksomlyói este - nemcsak az ott lévőknek, de még azoknak is, akik csak a televíziós közvetítést látták? Aligha, mert legfeljebb homályos sejtéseink vannak arról, mit jelent egy nyolcvan éve elszakított nemzetrész tagjaként napról napra küzdeni a megmaradásért.

Egy bizonyos: ezen az estén felemelt fejeket, örömtől és hálától csillogó szemeket láttunk; önbecsülést, büszkeséget, együvé tartozást és nagy-nagy elégtételt éreztünk.

Húsz esztendeje vártunk erre a pillanatra.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu