Egy szerzetesi hivatás kibontakozása a diktatúra alatt

A jelenlét szolgálata

1956-ban, a forradalom évében születtem, így az igazán kemény diktatúráról csak a rendtársak visszaemlékezéseit ismerem. Gyerekkorom idején csak a hittanbeíratással kapcsolatos tortúra és a középiskolai, egyetemi felvételivel összefüggő izgalmak jutottak el hozzám. Szüleink óvtak minket mindenfajta politikától, így csak annyit érzékeltünk, hogy vallásosnak lenni nem kifizetődő dolog. Tekintve azonban, hogy a kis vasi falu vallási élete és benne a mi vallásosságunk nem lépte túl "az állam és egyház közti jó viszony" akkor kijelölt határait, a különböző felvételiknél tudásunk és "munkás-paraszt" származásunk győzött.

Egyetemistaként, a hetvenes évek közepén éltem meg először, hogy nem vagyunk szabadok. Elsőévesként az Egyetemi templomba jártam Csanád Béla atya egyetemista hittanára, majd a Krisztus Király-plébánia és a Rókus-kápolna ifjúsági közösségébe. Mindenhova, ahol hasonló gondolkodású fiatalokkal lehetett találkozni. Nem voltunk sokan, különösen nem a Közgazdasági Egyetemen, ahová én is jártam. Vallásos évfolyamtársaimra személyes ismerősökön keresztül találtam rá, vagy a templomban fedeztük fel egymást. Ekkor már mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy az ifjúsággal foglalkozó papokat évenként áthelyezik, s hogy késő este a közösségi alkalom után, a templom előtt, a néptelen utcán mindig várakozik valaki. Ez nem nagyon zavart minket, inkább kalandot jelentett, s tudatosította, hogy Istenért érdemes kockázatot vállalni. Vállaltuk a kollégiumi közös ima kockázatát, közösségi találkozó után a műszakisokkal az akkor divatos gitáros énekeket énekelve kísérgettük haza, majd vissza egymást a Tolbuchin körúton.

Hálásak voltunk az atyáknak, akik nemcsak hittanórát, közösségi imaalkalmakat, lelkigyakorlatokat, ifjúsági zarándoklatot szerveztek, de meghívtak bennünket a lakásukra is ünnepelni, kirándultak velünk, és akikhez minden gondunkkal fordulhattunk. Persze egymásért is felelősséget vállaltunk. A zsoltároshoz hasonlóan megtapasztaltuk, milyen jó és milyen édes, mikor a testvérek együtt vannak. Azért persze a magunk módján próbáltunk óvatosak lenni. Lelkigyakorlatra úgy indultunk, hogy az atyán kívül senki nem tudta, hova megyünk, csak azt, melyik vonatnál, hány órakor találkozunk.

Bár a "Közgázon" volt a legszabadabb a légkör, azért a filozófiavizsgán világnézetem miatt csak hármast kaptam. Nem volt titok, hová tartozom. Előbb-utóbb gyanús lett a gyakori kimaradás a kollégiumból. Senki nem akart beszervezni, sőt, aktivitásunk hiánya miatt, tanulócsoportommal együtt kizártak a KISZ-ből.

Egyetemistaként nem ismertem még szerzeteseket. Ebben az időben találkoztam életemben először egy "néplánnyal", Lonci nénivel, akit rendőri felügyelete elmúltával is követett a nyomozó, ha kiment az utcára, és természetesen figyelték azt is, kik járnak hozzá. Írógéppel sokszorosított mindenféle vallásos irományt. Rendtársai és mi, egyetemisták is legfeljebb kettesével mehettünk fel a lakására. Ma is előttem van óvatossága, ugyanakkor az ellenségét, a felügyelő rendőrt is felebarátjának tekintő szeretete. Az a biztonság és derű, ami az Isten oltalmában és szeretetében élő embert jellemzi.

Egyik testvérünk a börtönben töltött idejéről emlékezik hasonlóképpen: "A ťMegszentelő Szeretet KüldetésébenŤ járva, életem legkedvesebb szakasza lett ez az időszak. Megértettem, hogy a világ semmit sem változott kétezer év óta, s akivel a börtönben találkoztam, az a szegény, kiszolgáltatott Jézus volt."

Lonci néni férjhez akart adni minket, eszébe sem jutott, hogy beléphetnénk a Jézus Szíve Néplányokhoz. Ekkor még én sem akartam szerzetes lenni. Akkor sem akartam volna, ha tudtam volna, hogy az illegálisan működő szerzetesrendek egy része a feloszlatást követően, a börtön árnyékában is öszszetartotta a közösséget, némelyike pedig új jelentkezőket is felvett. Az Államvédelmi Hatóság szerint ez államellenes összeesküvésnek számított, így a börtön valódi és fenyegető valóság volt. De az államhatalom Isten kegyelmét onnan sem tudta kizárni: a szociális testvérek közül börtönbe került Lenke testvér például ott adott jelöltképzést a vele egy cellába kerülő fiatalnak...

"Az állam és az egyház közötti jó viszonnyal" az sem volt összeegyeztethető, hogy én időközönként Dombi Feri bácsi bulányista, karizmatikus közösségébe jártam, vagy hogy Szombathelyen, ahol ekkor éltem és dolgoztam, családos fiatal közösséget hoztunk létre. Lakótelepi lakásokban találkoztunk, közösen imádkoztunk, Szentírást olvastunk. A közösséget vezető atya rendszeresen misézett is köztünk, és próbáltuk egymást segíteni az Evangélium megélésében. A munkahelyemen rendszeresen szerveztem a március 15-i ünnepségeket, közös színházlátogatásokat. Ezért aztán távollétemben felvettek a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, sőt, beválasztottak a vezetőségbe, bár soha egyetlen KISZ-gyűlésen sem voltam. A többiek sem nagyon. Egy napon magához rendelt az igazgató: egy civil ruhás nyomozó várt ott rám, aki - az igazgató és a személyzetis jelenlétében - megkérdezte, hogyan tartom az állam és egyház közötti jó viszonnyal összeegyeztethetőnek a kisközösséget. S amikor ez nekem szemmel láthatólag nem okozott problémát, akkor a KISZ vezetőségi tagság, a jó minősítés és a vallásosság összeegyeztethetőségét kezdte firtatni. Erre az igazságnak megfelelően válaszoltam, hogy ez szerintem sem öszszeegyeztethető, ki is lépek a KISZ-ből. Erre nem számított. Dühös lett, és befejezte a beszélgetést azzal, hogy senkinek nem kell róla beszélnem, ők sem fognak. Persze a kollégáim első kérdése az volt, miért hívattak, én pedig elmondtam nekik az igazságot. Másnap a személyzetistől megtudtam: töröltek a káderfejlesztési tervből. Nem baj, legfeljebb megyek mosogatni. Nem az a fontos, mit teszek, hanem az, követem-e Isten hívását.

A Szociális Testvéreket csak ezek után, 1982-ben ismertem meg. A szerzetesi élettel és a Társasággal ismerkedők ekkor már nemcsak cselédszobákban, utcán, aluljárókban, uszodában, temetőben vagy a hegyekben találkoztak - mint korábban -, hanem imacsoportként is a Krisztus Király-kápolnában. Lelkinapokat, lelkigyakorlatokat tartottunk lakásokban, vidéki plébániákon. A fogadalomtételeket már közösségben, az elöljáró és egy-egy pap jelenlétében, szentmisével egybekötve ünnepeltük, nem úgy, ahogy az előző generációk, akik egy számukra teljesen ismeretlen papnál, sötét gyóntatószékben tettek fogadalmat; vagy egy időben a börtön körül sétálva, mert akkor éppen ott ült az elöljáró.

Persze a Társasággal ismerkedő vagy a jelölt gyakran évekig nem tudta még a (Szociális Testvérek Társasága) közösség nevét sem. Egyedül az volt a fontos, hogy Krisztust akarjuk követni, aki szeretetével lepecsételte szívünket, aki éppen ebbe a közösségbe hívott, a körülményeken keresztül. A rendőrségi üldözések, kihallgatások még ekkoriban is tartottak, ezt tudtuk, de a felelősök senkit nem küldtek el félelemből, csak akkor, ha kiderült, hogy nincs hivatása. A megtalált hivatás öröme túláradt bennünk, és szerettünk volna másokat is részesíteni ebből. Emlékszem, ebben az időben csak azért jártam el egyik-másik közösségbe, hogy utána hazakísérhessem azt, akiről azt gondoltam, hivatása van. Tudtam, rajtam kívül senki mástól nem hallhat a szerzetességről, ezért nemritkán éjfélig beszélgettünk az utcasarkon. Így azt hiszem, nem véletlen, hogy Szombathelyről több mint öt testvér jött a Társaságba, s az utcasarki beszélgetések eredményeképpen többen beléptek más közösségekbe is. Nem kerestük, ki a besúgó; sem azt, hogy a Belügyminisztérium honnan ismeri az egyik vagy a másik testvért. Van olyan testvérünk, akit éppen a BM léptetett be: nem is ismerte a Társaságot, de mivel az egyik testvér munkatársa volt és néha együtt kirándultak, egy rendőrségi kihallgatáson meggyanúsították: a szerzetesekhez tartozik. Az illető erre úgy döntött, ha már a BM azt gondolja, hogy szerzetes, akkor legyen is az. Lelkigyakorlatokon asztali olvasmányként Kardos Klára auschwitzi naplóját és más hasonló írásokat olvastunk, hogy előre megtanuljuk, hogyan lehet Istenben elrejtetten átélni mindenféle megpróbáltatást, hogy megtanuljuk, hogy nem azoktól kell félni, akik a testet megölik. A hivatás öröme és az üldöztetés tapasztalata az Úristenhez segített bennünket. A rókának odúja, a madaraknak fészke, ... én pedig a Te oltárodnál, Seregek Ura, én Istenem és Királyom.

Azért, ahogy lehet, próbáltunk óvatosak lenni. A rendi szabályzatot és a társulati imákat még a nyolcvanas évek közepén is csak kézzel másolhattuk le. Aztán szállóige volt az is: a hivatás nem bűn, nem kell meggyónni. Nem elsősorban attól féltünk, hogy besúgó pappal találkozunk, sokkal inkább a hivatásunkat féltettük. A kialakult politikai helyzetet ugyanis a papok közül is sokan úgy dolgozták fel, hogy ha a szerzetesrendeket feloszlatták, talán Isten sem akarja most ezt az életformát. Jó családanyákra is szükség van. Mi ezzel szemben azt éreztük, hogy az első kimondott igenünk alól egyetlen földi hatalom sem oldhatja fel a lelkiismeretünket, még a püspök vagy talán a római pápa sem. A felismert hívást nem lehet nem követni.

Életformánk és szolgálatunk ebben az időben, a Társaságban kezdettől meglévő, "külső testvéri" életforma volt. Slachta Margit, az alapítónk ezt az életformát prófétai módon egy esetleges egyházüldözést is szem előtt tartva alapította. Ez a szolgálat a jelenlét szolgálata: elvinni Jézust oda, ahova rajtam kívül senki nem viszi el; keresztény módra élni ott, ahol ez az életforma idegen. Istenről beszélni olyanoknak, akik számára én vagyok az egyetlen találkozási lehetőség. Példát adni Isten szeretetéről, hogy megkérdezzenek reményünk okáról. S ki-ki ott, ahol dolgozott, építette Isten országát. Nem vittük haza a vállalati tulajdont, kiálltunk az igazságosság mellett, az egészségügyben dolgozó testvérek találékony szeretettel papot hívtak a beteghez.

Szociális testvéri vonás ott lenni a dolgok születésénél. Így ott voltunk a mozgalmak hazai indulásánál, a még félhivatalos teológiákon, az első nyári szabadegyetemen, a Hajszoló indításánál. Több testvérünk meghívást kapott az alakuló telefonos lelki elsősegély-szolgálatokba, aláírást gyűjtöttünk a védőnők lelkiismereti szabadságáért, 1987-től egy testvérrel részt vettünk az úgynevezett Katolikus Koordinációs Tanácsban, amelyet még 1989-ben is megfigyeltek...

Nem csináltunk rendkívüli dolgokat, csak azt, amit az adott pillanatban Istentől kapott hívásként éltünk meg - és amire képesek voltunk. Erőtlenségünkben, eszköztelenségünkben azonban szüntelenül megtapasztaltuk az Úristen erejét és segítségét. Bár tökéletlen eszközök voltunk, mégis az egyházüldözés és feloszlatás idején is valóra vált Margit testvér másik prófétai mondása: Ha a keretek leomlanak, nem baj, fő, hogy a szellem megmaradjon, a Lélek majd teremt magának új kereteket.

Németh Emma SSS

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu