Felfedezőúton a Délvidéken

"Itt élj - magyarnak megmaradva!"

Egy utazás értékét nem a távolság, nem a ráfordított pénz, nem a világhírű látnivalók adják meg, hanem a találkozások mélysége és személyes jellege a tájjal, a történelemmel, a ma ott élő emberekkel. A budai felső-krisztinavárosi templom kórusa minden évben zarándoklatra indul. Útjuk idén a Délvidékre, Bácskába és a Bánságba vezetett, július elején felejthetetlen négy napot töltöttek a Vajdaságban. Kalauzuk a Délvidék legjobb ismerője, Matuska Márton újvidéki újságíró volt. Útjukon az Új Ember munkatársa is elkísérte őket.

Aracs - a megmaradás szimbóluma

A bácskai Csantavér volt az első állomás. A közel tízezer lakosú bácskai település 95 százaléka ma is magyar és katolikus. Makacs és keményfejű nép. A helyi általános iskolának 1100 magyar diákja van. Templomának pedig - amelyben a kórus egy nászmisén énekelt - igen érdekes a története. Ez a vidék legnagyobb temploma. Hajdani plébánosuk, Takács Gáspár az 1925-ös szentévben Rómában járt. A Szent Péter-bazilika annyira megtetszett neki, hogy fejébe vette: ha nem is eredeti méreteiben, de Csantavérnek is lesz "Szent Péter-bazilikája". A hatvan méter magas és hatvan méter hoszszú kupolás, kereszthajós, valóban a pápa templomára emlékeztető templom két év alatt felépült önerőből, módos gazdák adományaiból. Mert hát itt, Bácskában a legjobb a termőföld az egész Kárpát-medencében. "Itt ha valaki bukfencet vet, az is kinő..., és ha békén hagyják az embereket, jómódban élhetnének ma is a föld áldásából" - mondotta Matuska Márton.

Újságíró és szerzetes - ugyanazon kérdésekre keresik a választ. Matuska Márton és Kalapis Sztoján

Az út Zentán át vezetett, ahol a török felett aratott győzelem kétszázadik évfordulójára 1897-ben emlékművet akartak állítani a hadvezér, Savoyai Jenő herceg tiszteletére. A helybeliek azonban az elkészült művet nem tudták kifizetni. Így került a pompás lovas szobor végül a budai Várba - ami a megmenekülését jelentette. Hiszen 1918 után - mint Nagybecskereken hamarosan megtudtuk - a szerb nacionalizmus a Bácska és a Bánság szinte valamenynyi magyar emlékművét megsemmisítette. Kiss Ernő aradi vértanú egykor Nagybecskerek főterén álló szobrát vonathoz kötött drótkötéllel döntötték le...

A szíven lőtt Kossuth - Magyaritabén

Negyvenezer magyar áldozat

Zentán áthaladva szólt kalauzunk először a második világháború utáni agyonhallgatott eseményekről: a Jugoszláviához tartozó Délvidéken vagy negyvenezer ártatlan magyar embert, parasztokat, iparosokat, értelmiségit - köztük papokat - mészároltak le Tito partizánjai 1944 őszén. Ahogy déli irányban a Tisza menti településeken Óbecséig haladunk, vezetőnk visszafogott tényszerűséggel idézi fel az egykori borzalmakat. Szinte valamennyi falu katolikus papja is vértanú lett. Volt, akinek elevenen szíjat hasítottak a hátából, és besózták... Matuska Márton visszaemlékezéseiben azonban nyoma sincs a bosszúszomjnak. Lépjünk túl a múlton - mondja -, de ahhoz előbb azt meg kell ismernünk. Számára csak az igazság a fontos, a holtaknak megadandó elmaradt végtisztesség és az utódok évtizedeken át beléjük szuggerált bűntudatának feloldása. A jeltelen sírokba hantoltak, vagy egyszerűen a Tiszába dobott agyonvert-agyonlőtt emberek a szerbek szemében egytől egyig "fasiszták" voltak... Pedig csak rossz helyre, a történelem átjáróházába születtek, és egyetlen "bűnük" az volt, hogy annak idején ártatlanságuk tudatában itt maradtak, nem menekültek el. Mert akik valóban bűnöket követtek el, azok többsége még időben elhagyta az országot... Az egész délvidéki magyarságot megtizedelő bosszúhadjáratnak - a történelem furcsa epizódja - itt-ott a szovjetek szabtak határt. Így történt Adán is, ahol a szovjet parancsnok észrevette a partizánok által a vesztőhely felé hajtott menetet, és a szovjet tiszt határozott fellépéssel megálljt parancsolt. Ilyen is volt...

Ma is félelemben élnek

A színmagyar Torontáltorda érintésével érkeztünk meg estére Nagybecskerekre, illetve annak Muzslya nevű külvárosába, a szalézi atyák által vezetett kollégiumba. Az Orbán-kormány hatékony támogatásával elkészült, minden igényt kielégítő hatvan férőhelyes kollégium a "Magyar tanácsköztársaság" utcában található, de van a közelben és szerte a falvakban mindenhol "Tito marsall" utca is - úgy látszik, errefelé még nem ért véget a kommunizmus... Hanem a kollégium és annak nagyszerű vezetője, a bánáti bolgár nemzetiségű, de magyar szívű és nyelvünket tökéletesen beszélő Kalapis Sztoján atya valamennyiünket elkápráztat. Nagybecskerek a Bánság központja, egyházmegyei székhely és iskolaváros. Egyelőre nincs magyar iskolája, de valamennyi iskolatípusban vannak magyar osztályok, tagozatok, és a városban egyetem is működik. Az itt tanuló vidéki középiskolás és egyetemista magyar fiúknak ad otthont a kollégium, amely a most befejeződött tanévben fogadta első negyven lakóját, s a Notre Dame-nővérek vezetésével hasonló leánykollégium is van a városban. Sztoján atya azt tervezi, hogy a központban a nővérek egykori iskoláját is hamarosan újra megnyitják a magyar diákok előtt, akiket olykor komoly atrocitások érnek magyarságuk miatt: a közelmúltban előfordult, hogy az iskola mellékhelyiségében kést szegeztek egy magyar diák torkának - mert magyar.

A budapesti kórus vasárnap a nagybecskereki székesegyházban énekelt, Huzsvár László püspök szentmiséjén, majd Titze Jenő plébános, püspöki helynök tájékoztatta a vendégeket az egyházmegye életéről.

A fogyás megállíthatatlan

A nagybecskereki püspökség területén a második világháború idején még több mint kétszázezer katolikus élt, ma már kevesebb mint százezer. A németség szinte teljes egészében eltűnt - elpusztult vagy elvándorolt. Ma a hívek nagy többsége magyar ajkú, de mellettük mintegy tízezer bolgár, cseh, horvát és szlovén katolikus él itt. A legutóbbi évtized történései - például a katonai behívástól való félelem - ugyancsak sokakat késztetett menekülésre, akik közül a veszély elmúltával csak kevesen tértek vissza.

Huzsvár püspök másfél évtizede áll az egyházmegye élén. Negyven plébánia és félszáz leányegyház keretében folyik a lelkipásztori munka. A püspöki székhelyen tizenhatezer a katolikusok száma, ezer fő híján mind magyarok. A főpásztor szerzeteseket telepített le, köztük a szaléziakat Muzslyára, akik júniusban egy magyar újmiséssel is gazdagodtak. A jövő azonban itt is veszélyben van, mert évente százzal többet temetnek Nagybecskereken, mint keresztelnek.

A román határhoz közeli Magyaritabé református templomban istentiszteleten énekelt a budapesti kórus. Ez a település Kossuth-szobráról nevezetes. Ez az egyetlen hely ugyanis, ahol magyar történelmi vonatkozású szobor túlélte a különböző magyarellenes hisztériahullámokat. Persze ez sem sérülés nélküli. Az utcán álló mellszobor az 1918-ban bevonuló szerb katonák egyikétől szívtáji lövést kapott, a golyó ütötte lyuk most is látszik. S 1944 után le is került talapzatáról, és elrejtették, 1989-ben került újra eredeti helyére.

Az út következő állomása Újvidék, Bácska fővárosa. Itt is találkoztunk a kis református gyülekezet lelkipásztorával, valamint megtekintettük a szép plébániatemplomot. "A Bánk bánból ismert Petur bán egykori birtokán, ősi magyar földön vagyunk - mondta Sztrikovits János plébános, bácskai főesperes. - Horvát hangzású a vezetéknevem, mint itt oly sokunké, de magyar vagyok - folytatta a bemutatkozást. Mintegy huszonötezer magyar él a negyedmilliós városban, de vészes a fogyás - évi százhúsz temetés, tizenhat keresztelő, hat esküvő."

Bácskát rövid időre elhagyva átléptük a Dunát, és Péterváradon át egy érdekes nevű falut kerestünk fel: Maradék. Ez már a Szerémség. A falu katolikus magyarjai a XIX. század végén új papot kaptak, aki azonban egy szót sem tudott magyarul. A hívek képviselői felháborodásukban elmentek a gyakovói püspökhöz, hogy legalább olyan papjuk lehessen, aki a miatyánkot és a hiszekegyet tudja, és hajlandó magyarul imádkozni a szentmisén. Ő azonban kijelentette, hogy amíg ő a püspök, csak horvátul beszélő papjuk lesz. A küldöttek hazatérve tájékoztatták a falu népét, amely ekkor többségi szavazással úgy döntött, hogy áttérnek a református vallásra. Az immár több mint száz éve református településnek azóta magyarul tudó református papjai vannak...

Innen az ősi Nándorfehérvárnak - a mai Belgrádnak vettük az irányt, amelynek ma egyik külvárosa Zimony, amely az 1896-os millenniumkor az ország legdélebbi pontja volt, s itt állították fel a Duna fölé emelkedő dombon a híres Hunyadi-tornyot, amely a budai Halászbástyára emlékeztet. Rajta egykor a turulmadár és Árpád fejedelem szobra állt. Ma már csak a lelakatolt csupasz torony látható, de homlokzatán az egykori magyar szent koronás nagycímer kontúrja pontosan kivehető.

Nehezebb, mint Indiában

A zarándoklat zárónapján Törökbecsén egy helyi, terepjárásra "szakosodott" buszra szálltunk, amely kivitt minket a település határában magányosan álló aracsi pusztatemplomhoz. Ez az ősi monumentális emlék az egyetlen a török pusztította Dél-Alföldön, amely a tatárjárás utáni Magyarországot idézi. Bencés monostor volt hajdanán, de a törökök beözönlése óta lakatlan-gazdátlan. Csoda, hogy oly sok részlete épen érte meg a harmadik évezredet. Századokon át használták építőanyag-bányának a környék népei. Újabban azonban Aracs a reneszánszát éli. 1991 óta minden évben július utolsó vasárnapján főpapi szentmisét tartanak falai között, és messze földről érkeznek a szép és a nemes iránt fogékony zarándokok. Aracs a megmaradás, a kiirthatatlan hit, a magyar megújulni tudás szimbóluma. A romok között, és egy kedves törökbecsei nyugdíjas óvónő elszavalta egy helybeli költő vesét: "A Magyarok Istene innen azt sugallja, / hogy itt élj magyarnak megmaradva, ezer év után is gyökereidben megkapaszkodva, az árva Pusztatemplomba."

Bácsfeketehegyen Csete Sz. István református püspök fogadott minket. A faluban egymást követő turnusokban tábor működik a Vajdaság minden részéből érkező református gyerekeknek.

Csete püspök korábban Indiában volt missziós lelkipásztor. Mindig a legnehezebb munkát kereste életében, így jutott el a távoli kontinensre. A kilencvenes évek Jugoszláviát darabokra szaggató viharai azonban hazahívták. "Most itt a nehezebb. Magyarként a magyar Bácskában magyarságban és hitben megtartani a népet, bizony az indiai viszonyoknál is súlyosabb kihívás" - mondotta.

Végezetül Szabadka következett. A város Szent Teréz-székesegyházában zenei áhítattal búcsúzott a kórus a Délvidéktől. A székesegyház plébánosa horvát nemzetiségű, de tökéletesen beszéli nyelvünket, és a város magyar-horvát sorsközösségéről tett szép hitvallást. "Közösen, egymást erősítve kell megóvnunk Bácskát, a katolicizmus értékeit, az évtizedek óta folyó tudatos és tervszerű elszerbesítés veszélyeitől."

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu