Kátyúk

Hetente egy alkalommal nagyobb bevásárlásra visz a fiam vagy a nagyobbik lányom. A fölfelé vezető úton hatalmasakat zökkenünk, néha ugrál az autó. A volánnál ülő ilyenkor halkan átkozódik, de az is lehet, hogy csendes csüggedéssel mérlegeli járműve sorsát.

Olvasom: hétezer kátyú veszélyezteti a közlekedést Pest megyében, az ország legforgalmasabb régiójában. Remény sincs arra, hogy valamennyit befoltozzák, netán új utakat építsenek. Minél nagyobb a forgalom, annál hamarabb kopik a burkolat, az autópályák magas díja amúgy is a rosszabb állapotban lévő utakra kényszeríti az autósok többségét.

Gondolom, számolni kellene. Miből származik több haszon: a díjak csökkentéséből vagy a toldás-foldásból? Ilyen számításokhoz nem értek, csak azt tudom, hogy a biztosítóknál hosszú sorok várakoznak, a pórul járt járművezetők szeretnék káreseteiket intéztetni.

Mennyibe kerülnek a rossz utak? Az állam talán sejti, mekkora a kára. Hogy az emberi tényezőkről készül, készülhet-e bármilyen kimutatás, nem tudhatom. Megkockáztatom: ezeket az emberi tényezőket csak akkor emlegetik, amikor választásokra készülődnek. Akkor jelentős ígéretek sora hangzik el, licitálnak a pártok. A többi: néma csend.

Tulajdonképpen az egész életünk a kátyúk kerülgetésével telik. Némelyikbe belelépünk, megsérülünk, javítgatjuk magunkat, vagy a lélek orvosaihoz, kisebb-nagyobb vétkeink gyógyítóihoz fordulunk, fogadalmakat teszünk, hogy elkerüljük az életút várható hibáit, aztán beleesünk a következő gödörbe. Viszont pontosan tudjuk, mire számíthatnak, nem hangzanak el üres ígéretek, amelyekről tudnivaló, hogy semmi sem lesz belőlük.

Az utóbbi hónapokban sokszor támadt olyan érzésem, hogy a világ is belesodródott egy hatalmas gödörbe, ahonnan nehéz lesz kimásznia. Megmentjük a békét! - hangzott a jelszó, és dörögni kezdtek a fegyverek. Egy új fogalmat is módunk volt megtanulni: "baráti találat". Olyasmit jelent, hogy a saját embereinket lőjük le. Van hát a barátságtalan találat, ez az ellenségnek szól, amelynek soraiban gyerekek is lehetnek, s van a baráti, amikor saját magunkat sikerül telibe találnunk. Az egyénre szabott végeredmény ugyanaz. Hallgatom a győzelmi jelentéseket. Manapság a győzelem jelentéstartalmába ártatlan emberek elpusztítása is beletartozik. "Sorry" - sajnálom, és kész. Egyvalaki ismételgette a béke óhaját, de ki hallgatott rá? Előbb lövünk, elpusztul az ellenség szörnyűséges fegyvereivel... Keresték és azóta is keresik ezeket, de mindmáig nem lelték őket. A "győzelem" után sem. Biztosan megsemmisítették őket, olvasom a hiábavaló kutakodás magyarázatául. Mert egy ilyen fegyverarzenált csak úgy, suttyomban meg lehet semmisíteni...

Azt gondoltam balga módon, legalább az igazán erősek mutatnak példát mérsékletből és bölcsességből. Mi lesz ebből a világból, ha éppen ők a hirtelen kezűek? És azt hallom szívszorongva: még nincs vége, másutt is "békét és biztonságot" kell teremteni. Egyszer, csak egyetlenegyszer szeretnék összehasonlító adatokat látni arról, mennyibe került a háború, és mennyit költöttek a pusztító kórok enyhítésére, okaik feltárására, megelőzésükre, gyógyításukra. Mert a testi-lelki egészség megőrzésére alighanem sok nullával kevesebbet áldozunk, mint a háborúkra.

A világot nem lehet itt hagyni, amint ezt Horatius javasolta. Úgy látszik, otthonossá, békességessé formálni sem egyszerű. Tóth Árpád írt egyik nagyszerű versében az ember utáni békéről. Sokáig azt hittem, ilyen nem létezhet. Most már úgy vélem, nem is olyan lehetetlen elképzelés. Sajnos.

Kátyúk, mindenütt kátyúk. És tényleg úgy látszik, remény sincs a betemetésükre. Milyen szerencse, hogy nekünk van miben hinnünk!

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu