Vidor Miklós

Káprázatok

1

Légihíd

Tíz méternél nem szélesebb az utca. Állok az első emeleti ablakban. A szemközti ház első emeletén is nyitva az ablak.

Odaát, a szoba hátsó falán hosszúkás tükör. Pontosan megmutatja, ami ezen az oldalon van. A házfal sebhelyeit, a málló vakolatú párkányt. Az ablakot, amelyben állok. S engem, magamat az ablakban. Az ablakban álló alakot látom odatúl az idegen szoba mélyén, a hátsó fal tükrében.

Ott áll. Néz. Nézi, aki itt áll és nézi. Itt és ott egyszerre. Hátam mögött ennek a szobának a fala.

Mért ne lehetne azon is tükör, hogy visszanézzen. A hátam volna benne, számomra láthatatlanul. Meg a szemközti szoba mélyét mutatná a tükörrel. A tükörben engem, amint itt állok, amott tükröződöm, nézek és visszanézek - síkok foglya és lebűvöltje, idegen szobák között, egyemeletnyi magasságban az alig tízméternyi széles utca fölött, oda- és visszavillogón mindaddig, míg be nem csukódik túlnan az ablak.

2

Mutatvány

A kiöregedett artista átballagott a játszótéren. Megállt, nézte a fémrudakból összerótt állványnál ügyetlenkedő kisgyerekeket. Aztán ledobta kabátját, két jó fogással fönntermett az állvány magasában. Egy fordulattal föllökte lábát, tótágast állt, két kézről félkézre váltott, meglendült, alápörgött, átkapta súlypontját az állvány túloldalára, már odaát került, de lába visszafelé kalimpált. Komor gumiarca félig elveszett előrecsapzó piszkosszürke haja között, hirtelen fölegyenesedett - és ismét föltűnt ez az arca, mint váratlan látomás, de máris elnyelte a végtagok szélmalomtánca, majd egy merész haskeleppel újabb lendületet szerzett - akkor egy pillanatig úgy lebegett fönn homorún, akár egy vízszintes holdsarló - aztán kitárta karját, térde behajlott és elrúgta magát, fölszökkent a magasba, s egyszerre madár lett, kiterjesztett szárnyú madár, amely ismeri a levegő törvényeit, és rábízza magát a szelekre.

A gyerekek azóta várják.

Van köztük, aki a felhők közül, mert úgy emlékszik, vissza sem tért, még azt a kopott kabátot is ott felejtette a padon.

3

Az álom

A főtéren ugrottam ki a taxiból.

Majd ugyanabban a pillanatban láttam meg anyámat messzesodródva a járókelők közt, s túloldalt egyetlen szőke villanás jelezte a lányt, amint elfordul a sarkon.

A tér lombos fái fölött lángolt a nap.

Fejem kapkodtam utánuk, egymástól ellenkező irányban távolodtak. Ha széthasadhatnék, hogy egyiket se veszítsem el.

Ott állt előttem a lány, laza, zöld tüllruhában. Épp olyan volt, amilyennek addig soha nem sikerült magam elé képzelnem. Mosolygott.

Tudta, hogy érte utaztam ide. Tudta, hogy hatalma van rajtam.

Néhány lépésről éreztem csak meg anyámat. Belérezzentem.

A lány derűs maradt, s ez a nyugalom áradt el anyámon is. Úgy közeledett, mint aki megbánta mind, ami történt. Tekintete egybefogott bennünket.

Egyetlen szó sem esett. A lány kissé megemelte fejét várakozón, hogy utána nyúljak. Anyám megértőn bólintott.

Hitetlenül meredtem rá. Aztán a másikra. Gyönyörű volt, maga a beváltott ígéret.

S akkor megbénított a rémület.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu