A régi falióra

Az a rendkívüli szerencse ért a múltkorjában, hogy hazalátogathattam a szülőfalumba. Az idősebb ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol, hogy no, ez az utolsó látogatás, elérkezett a búcsúzás pillanata! Jártam az utcákat, meglátogattam a régi iskolát, voltam a csordakútnál, ahol az első cigarettát szívtam gyermekkoromban. Kapadohányt újságpapírba sűrítve. Nagyon csípte a nyelvem hegyét.

Természetesen ellátogattam régi otthonomba is, a szülőházamba. Az új tulajdonos szívélyesen marasztalt. Ültünk a felső ház nagy szobájában, és beszélgetés közben akaratlanul is a két ajtó közötti fal felé pillantgattam. A házigazda is követte a tekintetemet, de nem látott semmit a falon. "Azt hittem, már megint beázik!" - mondta megnyugodva. "Mert hogy gyakran odanézett!"

Csóváltam a fejem, s nem válaszoltam. Csak amikor már kint jártam az utcán, akkor fogott el a gyengeség. Megingatott. A falnak támaszkodtam. Mert hazudtam az előbb, igenis láttam valamit. Azt a régi faliórát, nagyapa láncos, felhúzós órája tiktakolt a két ajtó között.

Emlékszem, a nagyapa este mindig felhúzta a két láncon csüngő nehezékét, amikor elütötte a nyolcat. A nagymama megvackolt, és így szólt: "Papa, ütött az óra, bealkonyult..." A nagyapa erre behúzta az ajtó két vastag fatábláját, és bezárta az ajtót. Aztán "a mamával", a szülikével térdre borulva a vetett ágy előtt imádkozott. Így jött értük egy éjszaka a halál.

Csodálatos lencséje van az emlékezésnek. Tisztán láttam az öreg órát a falon, hallottam a hangját, úgy ütött mintha harang szólalt volna meg nagyon messzi. Az ifjúság repedt harangja.

Ennek a hallatára állunk meg néha hirtelen az utcán, és csak nézünk egy bizonyos pontra meredve. Igen, itt állt egykor az a ház, kié is volt? Fák árnyékolták a bejáratát, kutya hangoskodott a kapuja mögött...

"Itt állt az a régi cseresznyefa, amelyiknek a termése..." - állt meg apám is gyakran a kertben, ahová olykor kivezetett. Igen, az a régi cseresznyefa, amelyet később ki kellett vágni - emlékezett apám fátyolos tekintettel, miközben ő is bizonyára azt a régi órát látta a falon, amelyet most én. Mert mindenkinek van egy régi órája...

Idős emberrel találkoztam a múltkorjában Budapesten, az egyik mellékutcában. A házak bejáratát és számozását figyelte. Mellé léptem. Talán segíthetek neki. Megkérdeztem:

"Keres valamit?..."

Restelkedik, dadog néhány szót arról, hogy egy házat keres, itt állt valaha, amikor még katona korában, a pesti kórházban feküdt. Valaki lakott benne, akit ismert és most, hogy erre járt, hát azt gondolta... Hogy is hívták? Szőke volt, kis szeplők ültek az orrán...

Ki tudja, merre jár az a szőke, szeplős lány, akit egy régi katona ismert, s elkísért ide, a kapuig. Vagy talán nincs is már meg az a régi ház?

Leszegi a fejét, és elsomfordál a helyszínről. Mint akit tetten értek. Mert lopni akart. Valami kis boldogságot, kedves emléket feleleveníteni, visszaidézni a mába, belekapaszkodni, mert szívet melegítő.

Az az idős asszony is ilyen emlékeket keres, akit naponta látok a Városligetben, mindig ugyanazon a padon. Egyszer, leány korában talán itt várta a kimenős katonát légyottra. Elment vele a cukrászdába. De Pista a háborúban elveszett, hiába is várná most. Fázósan gubbaszt a padon egyedül, senki sem jár már erre.

Én is csak állok szülőfalum utcáján, a falnak dőlve, hunyott szemmel. Tisztán hallom, hogy elüti a nyolcat az a bizonyos óra. És hallom a nagymama hangját is, figyelmeztet.

Alkonyodik...

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu