Egy függetlenül elkötelezett budapesti

Találkozás Schmitt Pál főpolgármester-jelölttel

Budapesten született, pontosan hatvan évvel ezelőtt. Élt a Duna mindkét oldalán, itt nevelkedett, tanult, itt alapított családot, itt születtek a gyermekei. Tősgyökeres budapestinek vallja magát. Jól ismerem, és nagyon szeretem a várost - mondja -, ha nem lettem volna a Magyar Köztársaság nagykövete, sohasem jut eszembe, hogy máshol éljek. Budapest főpolgármester-jelöltjével gyerekkoráról, sportról, küzdelemről, csapatról, függetlenségről és elkötelezettségről beszélgettünk.

- Hárman voltunk testvérek - emlékezik gyermekkorára Schmitt Pál. - Édesapám orvos volt, sajnos korán meghalt, tizenhét éves voltam akkor. Az iskolai feladatok, zongora, hittan, nyelvórák, otthoni feladatok mellett alig-alig volt szabadidőm. Amennyi idő mégis maradt játékra, azt a budai oldal akkoriban még sok szabad területének valamelyikén töltöttem. Erős gyereknek számítottam, szívesen vettem részt mindenféle versengésben. Ha akadt egy labda, azzal játszottunk, de rendeztünk atlétikai versenyeket is. Orvos szerettem volna lenni, de végül a közgazdasági egyetemet választottam. Ez rövidebb volt, s hamarabb segítségére lehettem édesanyámnak.

Segítheti a vívásban, a küzdelemben szerzett tapasztalat abban, hogy mint polgármester másokért tegyen?

- Eddig is sokat segített. A sport megtanít arra, hogy tisztességesen fel kell készülni a feladatra, hogy egyetlenegy ellenfelet sem szabad lebecsülni, hogy az ellenfél nem ellenség, hanem becsületes játékban, a fair play szabályai szerint kell legyőzni. Megtanít arra, hogy az adott pillanatban kell a legjobbnak lenni, hinni kell a győzelemben, és bíznia kell az embernek saját magában. A sport közösségi szellemre, az egyhangúság tűrésére, a fájdalom, a kudarc elviselésére, a fáradtság leküzdésére, gyors helyzetfelismerésre tanít. A sportolónak nemcsak az akarata erősödik, hanem a másik ember iránti tisztelet készsége is fejlődik benne.

A vívás egyéni küzdelem, a nagykövet, a polgármester "csapatot" képvisel...

- Nem vagyok magányos küzdő, amikor csak magamról volt szó, nem voltam igazán erős. A két olimpiai aranyérmet csapat tagjaként nyertem, társadalmi és "hivatalos" munkáimat is csak úgy tudom végezni, ha számíthatok a többiekre, és ők is számíthatnak rám. Sport- és munkasikereimet is annak tudom be, hogy akarok és tudok csapatban gondolkodni.

Milyen sikert kívánna a budapestieknek?

- Azt szeretném, hogy az emberek fedezzék fel újra a várost. Legyenek büszkék a szűkebb környezetükre, és tudjanak tenni érte, hogy szebb, biztonságosabb legyen. Éljenek egészségesen, kiránduljanak, teljenek meg a kerékpárutak. Vegyék észre, hogy milyen gyönyörű múzeumaink, templomaink, középületeink vannak. Az elmúlt tíz évben sokkal kevesebben jártak színházba, még kevesebben múzeumba, mint korábban. Ha visszatalálunk a múzeumokba, színházba, ha sétálunk, sportpályákra, játszóterekre, ligetekbe, parkokba, szép közterekre járunk, akkor jobban rátalálunk egymásra is. Azt hiszem, ebben nagy hiánya van a budapestieknek.

Milyen esélye van Budapestnek arra, hogy ne csak lakóhelye, de otthona legyen az itt élő közel kétmillió embernek?

- Az ember élete egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő alkalom. Alkalom arra, hogy megvalósítsuk életünkben a Teremtő velünk való szándékát, hogy szeressünk, családot alapítsunk, segítsük egymást, ahol csak lehet. Ehhez körülmények kellenek. Az, hogy nemzethez tartozunk, országban élünk, hogy van hitünk, lakunk valahol, mind ilyen körülmény. Nekünk, budapestieknek maga a város, a kerület, a szűkebb környék, a lakásunk is ilyen körülmény, a legfontosabb mégis a családunk, ami nélkül város, ország és nemzet sem volna.

Én úgy látom, a város élhető, otthona lehet az embereknek, de sokat kell még tennünk, hogy valóban így legyen. Az utóbbi évtized számaiból is következtethetünk erre. Háromszázezer ember elhagyta a várost, százharmincötezerrel többen haltak meg, mint ahány csecsemő született. Úgy látszik, csökkenőben van a budapestiekben az optimizmus.

A magyar alkotmány - más európai országokéval ellentétben - nem említi az alapvető emberi jogok között az otthonhoz való jogot. (A sportról sem szól.) Szeretném, ha megújuló lakóházak, biztonságos, egészséges, tiszta környezet, jó közlekedés, színvonalas kulturális programok segítenék az embereket abban, hogy ne csak lakják a várost, de otthonuknak is érezzék.

Programjának több pontjában kimondva, másutt kimondatlanul, de mindenképpen mint fontos érték szerepel a család...

- Nem véletlenül. Én három-, feleségem ötgyermekes családban nőtt föl, s hálát adok az Istennek, hogy nekünk is három gyermekünk, s most már négy unokánk van. A család a biztonság, a család a nyugalom. A családban lehet ünnepelni, emlékezni. Én nagyon jól érzem magam a saját családomban, bár százfelé húzott a rengeteg feladatom, sokat utaztam, sokat voltam távol a gyerekektől. A feleségem viszont csodálatos családanya, és ma is minden napra jut valami a szeretetéből a gyerekeinek, unokáinak.

Ugyancsak sokat szól "zöld" dolgokról...

- A zöld nemcsak a remény, az élet színe is. Mégis egyre kevesebb zöld van Budapesten, három városligetnyi zöldterület tűnt el aszfalt és beton alatt az utóbbi tizenkét évben. Ami pedig megmaradt, az meglehetősen rossz állapotban van. Az egy főre jutó zöldfelület Budapesten, összehasonlítva az európai nagyvárosokkal, nagyon kicsi. Tervem, hogy elindítok egy "zöld hullám"-ot, amely magában foglalja a környezet védelmét - a biztonságát is -, az utcák, házak, a levegő, a víz, a talaj tisztaságát. Szeretném csökkenteni a város zaját, javítani a csatornával való ellátottságot, gondosabbá tenni a szemét kezelését.

Ráférne már a városra egy igazi nagytakarítás. Olyan lehetne, ahogyan otthon szoktuk, amikor szinte illata van a tisztaságnak a takarítás után. Amikor jó körülnézni az otthonunkban, és alig várjuk, hogy jöjjön az első vendég, hogy ő is lássa. Hiszem, hogy ha nekifogunk, mind az egymillió hétszázezer ember megtalálja a maga tennivalóját. Ha egyszer kitakarítjuk a várost, ha leradírozzuk a falakat, s összeszedünk minden szemetet, akkor talán meggondolja magát, aki csikkeket akar eldobni, össze akarja festeni a házak oldalát.

Sok emberrel találkozott az elmúlt hónapokban, beszélt nagygyűlésen, sakkozott lakótelepen, fogadták egyházi személyiségek...

- Elhatároztam, hogy elmegyek az emberek közé, s nemcsak azért, mert nincs elég pénzem arra, hogy mindenhová plakátokat állítsak magam helyett. Ha meg akarod tudni, milyen a vízszintes, kérdezd a vizet! - mondják. Mivel én akarom tudni, elmegyek az emberekhez, elmegyek a kerületek polgármestereihez, az egyházak vezetőihez, intézményekhez, kórházakba, múzeumokba, színházakba, kiállításokra... Elmegyek lakótelepekre, bevásárlóközpontokba, utazom metróval, élek a városban és figyelek az emberekre. A találkozások alapján készítettem el a programomat, és foglaltam bele azokat a problémaköröket, amelyek az embereket leginkább foglalkoztatják.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy eljutottam Paskai László bíboros úrhoz is, aki segédpüspökei társaságában fogadott. Lehetőséget adott rá, hogy tájékoztassam a terveimről. Örült, hogy elmondtam, megválasztásom esetén az egyházi ügyek intézésére külön hivatalt hozok létre a városházán. Ezt az ígéretet mind a négy történelmi egyház képviselőinek megtettem, s úgy látom, szívesen fogadták.

Szívesen hangoztatja függetlenségét. Mitől független?

- A függetlenség állapot, amelyben hatvan éve élek. Nem hiszem, hogy fontos értékeket kisajátíthat magának bármelyik oldal vagy párt. Úgy vélem, vannak alapvető értékei az életünknek, amelyek a politika egymással ellentétes oldalain is megfogalmazódhatnak. Azon vagyok, hogy ezeket a fontos értékeket integráljam a munkámban, s azt hiszem, eddig többnyire sikerült is. A Magyar Olimpiai Bizottságban az egyik alelnököm bal-, a másik jobboldali parlamenti képviselő, de pártpolitikával soha nem foglalkoztunk. Foglalkoztunk viszont sporttal, diplomáciával, tudománnyal, kultúrával.

Az úgynevezett "nagypolitikától" vagyok független, amennyire ez lehetséges, a "szakpolitika" viszont annál fontosabb a számomra. Nem voltam párttag soha, középen állónak vallom magam...

Valahová tartozni is komoly érték lehet...

- A függetlenséget úgy értem, hogy nem szeretnék bekerülni liberális, konzervatív, szocialista vagy kommunista skatulyába. De természetesen vannak értékek, amelyektől egyáltalán nem akarom függetleníteni magam. A Jóisten nagy ajándékának tekintem, hogy magyarul beszélhetek, hogy magyar ember vagyok, hogy büszke lehetek a magyar történelemre és kultúrára, büszke lehetek, hogy ismerek minden magyar festőt, hogy rajonghatok a magyar zenéért.

Amikor az olimpiai aranyérmet nyertem, nem gondoltam, hogy csak az ország egy részének szerzek örömet, a többinek meg nem. Amikor egy másik országban mint nagykövet képviseltem a Magyar Köztársaságot, nem gondoltam, hogy a magyaroknak csak egy részét képviselem. Arra törekszem, hogy egészben gondolkodjak. Ez az elkötelezettségem: hittel, kitartással elvégezni a feladatot, amelyet a többiekért vállaltam.

Szikora József

Schmitt Pál

kétszeres olimpiai és világbajnoki aranyérmes vívó. Közgazdász, sportvezető, diplomata (két országban volt magyar nagykövet), a magyar és a nemzetközi olimpiai mozgalom egyik vezetője. Harminchat éve nős, felesége Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornász. Három felnőtt gyermekük és négy unokájuk van.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu