Vidor Miklós

Forgácsok Tömörkényről

"Ebben az íróban nincsen semmi irodalmárság... sohasem szegődött irodalmi irányokhoz, mozgalmakhoz, és éppen olyan távol tartotta magát az akadémikusoktól, mint a forradalmároktól. Olyan egyszerű és igaz egész műve, mint maga a természet. Még csak a népiességet se keresi vagy csinálja, számára az nem izmus, hanem élet... Nem tud, nem is akar mesélni nekünk, mint Jókai... nem anekdotázik, mint Mikszáth... nem novellázik, mint Gárdonyi. Tömörkény beszél... csak azt mondja, amit lát, és csak úgy mondja, ahogy látja... Nem volt még írónk, aki ennyire egy lett volna alakjaival lélekben, sorsban és szemléletben."

"Így jellemzi a kispróza mesterét, Tömörkényt, néki szentelt, tüzes tanulmányában a költő, Juhász Gyula. A másik szemtanú és munkatárs, Móra Ferenc szerint pedig: "Élettörténete nincs neki... külső adataival nem lehetne megtölteni egy oldalt." S másutt: "az igazság pedig az, hogy ő a valóság párnáján álmodott."

Annyit azért jegyezzünk föl, hogy fél évvel a kiegyezés előtt született, Steingassner József vendéglős legkisebb fiaként, és javában tartott még az első világháború, mikor elvitte a tüdőgyulladás. De addigra már országos hírű író volt Tömörkény István, a szegedi múzeum s a somogyi könyvtár igazgatója.

Egyetlen kamaszkori lépéséről tudunk, amelynek nincs magyarázata: ugyan miért hagyja abba a gimnáziumi tanulmányait, hogy elszegődjék gyógyszerészgyakornoknak? Következménye annál súlyosabb, de ezt csak később tudja meg, mikor besorozzák: érettségi híján elvesztette egyéves önkéntesi jogát, s regrutaként, a tanyasi legényekre kirótt háromévi rongyos bakasors vár rá. Mérgében tüstént folyamodik, hogy a boszniai csapatba osszák be.

Így kerül a Szegedi Híradó munkatársa a szerkesztőségi íróasztal mellől a balkáni hegyek közé, a Lim folyó partjára, egy kenyéren a reglama önkényének kiszolgáltatott parasztfiúkkal, elviselve a sokszor krudélis megaláztatást, testi-lelki gyötrelmet, akárcsak ők. Nincs ennél keményebb próbája az emberségnek: hazától, otthontól távol, a közös nyomorúságban válnak az idegenek bajtárssá. Az összetartozásnak ezt az erejét érezte meg a fiatal Tömörkény, mikor mindennapos közelségben megismerte a szegedi kétkezi munkások, földmívesek, gulyások és vízen járók népét, megértette gondolkodásukat, eszük és szavuk járását. Velük, köztük töltötte a második esztendőt a szegedi, Mars téri laktanyában s a harmadikat a Monarchia fővárosában, a bécsi Burg őrségében, s mikor az is letelt, és eljött a leszerelés napja, már rég nem tartotta elvesztegetett időnek a mögötte maradt életszakaszt. A szegény emberekkel való találkozás ébresztette saját magára. Azért járt idegenben, hogy hazataláljon, és tulajdon szavaikkal szólaltassa meg őket.

Az 1890-es évektől fogva sorra jelennek meg novelláskötetei, hamarosan már a fővárosi kiadók gondozásában. A Szegedi Napló munkatársa lesz, életformáját elhivatottsága szabja meg: írásainak eredetisége, egyéni hangja egy-egy fordulatával, bekezdésével mesterére vall, nemcsak olvasóit nyeri meg, de pályatársainak legjobbjait is: Ady, Móricz, Krúdy elismerően tartja számon. Akár föl is települhetne a fővárosba, de Tömörkény a hűség embere. Szegeden érzi otthon magát, épp így kötődik választott műfajához; a novella, rajz, tárca mellől nem csábítja el a regényírás. Tárgykörében is állhatatos marad: az alföldi parasztnép mindennapjainak krónikása.

Rendkívüli megfigyelő erő és a szeretet beleélő készsége teremthet csak olyan eleven alakokat, amilyenek Tömörkényéi, s az ő kivételes nyelvi érzékenysége képes ízes valóságában megszólaltatni őket. Ez a néprajzi hitelesség olykor szinte nehezéknek hat egyik-másik írásában. Schöpflin benne látja a későbbi falukutatók első ősét. De már pályája elején remeklésekkel lep meg.

A Csata a katonával - naiv-tiszta példázata, a Szárnyékember komor bűntudata, a Táncrahúzás baljós légkörű forgataga, az Agyaghordás lezúduló katasztrófája s a Megöltek egy legényt balladásan szűkszavú tragédiája, a pusztai juhászok jéghideg kegyetlenségű bosszúműve már Móricz Barbárokját juttatja eszünkbe.

S mindez az élőbeszéd közvetlen rögtönzésével hat ránk, azzal a természetességgel, ahogyan az egyszerű emberek kimondják, ami a szívükön van, s beletalálnak vele az igazságba, amit nem lehet elsikkasztani. Ezen a hangon érvényesül Tömörkény humora, életadó vigaszként a mostoha sorsú szegényeknek, hiszen mindvégig az ő pártjukon állt a viszontagságos, változó világban, ahogyan az írói tisztesség megkívánja.

Tömörkény életében a többrétű munka tartotta fönn a folyamatosságot. Múzeumi, régészeti, könyvtárvezetői teendőin túl változatlanul küldi cikkeit a Szegedi Naplónak, s írja novelláit. A háború kitörésével egyre szűkebbre fogott, karakteres rajzokban őrzi meg az otthoniak reményeit, aggodalmát a hadba vonult apák, férjek, testvérek, vőlegények sorsáért. S egy tavaszi napon, alig négy hónappal ötvenedik születésnapja után váratlanul éri a halál.

A Nyugatban Móricz Zsigmond így búcsúzik tőle:

"Elment a magyar embör legjobb barátja."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu