Töredék-napló

A mért idő nem számít. Amit sűrít az emlékezet, hegytetőkön jár. Amott csipkeágak az őszből, égő, kövér gyümölcsökkel. Védte a bükk-sor, erdőkből a szél ritkán rombol erre. Létben-védett prófétai szó a bokor, a gyümölcsök pirosa. Lefojtott láng, hogy az elmúló nyarak utójátékában az ős-ígéret bíborodjék télben is.

Karórám kihagy mutató-mozgásában, mint időnként lustuló szívverésem. Öregek jönnek szemben az ösvényen, tapogatóznak a jégen, egymásra támaszkodnak, ahogyan Caspar David világtalanjai. A látás is meddig képes vezetni?

Benn, a kisházban tükörbe nézek, eszembe jutnak az iménti képek, mögöttük arcom már nem mosolyog, ahogyan korábban. Kicsit őszülten, kicsit komorabban bújok meg emlékeimben és rájövök: nincs új, nincs meghökkentő hír, amolyan csavargótanya lakójaként húzom meg magam - magányomban, s társalkodni fákkal, hegyekkel egyre többször szeretek...

Nyári, alpesi táj-emléket hordozok magammal fehér vásznon, rejtett műterembe zárva, s festőnek képzelhetem azt a furcsa lárvát, aki lettem. A lárvák nem szeretnek festeni, mert nem akarnak, a lárvák visszabújnak kisvoltukba, s csak azért lárvák, mivel annak nézik őket...

Mennyi bizalmatlanság, hideg-fagyos közöny, a "nem érdekel" megsemmisítő hatalma egy folyton hatalomért erőlködő világban! Fogadd a dolgokat, ahogyan vannak - hallom, elég időt megéltél a bölcsességre. Eleget. Mégis furcsa, hogy azok a csipkeágak az alvó évszakban is lobognak. Hidegen sem hagyják abba. Mert "hisznek". Mindig ez a létük, s nem, hogy a kilátástalanságban leljék örömüket.

Növény-létük öntudatos, végső pontra rendelt. Én azért csinálom, mert reménytelen. Ez a biztató éghatár, mint gótikus dómok építőinek, akik a legmagasabb pontra (tornyok tetejére) faragták a legszebb kőrózsát, mivel ott egyetlen Valaki látja. Századok óta.

A csipkeág télen kinek piroslik, a tükörből visszatekintő arcra ki figyel? Cicomák, hiúságok...

Folyók futnak tengerekbe, csermelyek csetlenek patakok felé. Életed? Csak summázhatod, hogy ezt tetted, azt, legfeljebb tüzeled magad rossz súlyemelőként, aki az ajtóból figyeli a vastömeget: nekiront, hogy fölkapja, magasra nyomja, aztán: hanyatt esik.

Nevetsz a tükörből, fogod a tollat és leírod - emlékezetből a nyugtalan-tépett Hesse legőszintébb strófáit - vigaszul, bölcsesség-támaszul: "No, öreg fiú, bújj estélyi ingbe, / borotvád jól vitt, fésüld koponyád! / Igyekezeted nyilván hiú: mint e / cécó, idegen néked e világ. / Az erdő egykor újra visszacsábít, / patak, eső, hegy, csillagok s tavak, / dobod magadról csinos cicomáid / s újra járod régi útjaidat: / újra csavarogsz, két szemed vidíthat / és ha magányod serlegét kiittad, / erdő födi jeltelen sírodat."

Magányos marad, ki magát többre kötelezi, s az sem számít, ha végképp névtelen.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu