Sodorvonal

Türelem

Már-már komikus, amint fölismerem magamban az öregedést, és tudomásul veszem a vágyak elnyugvását. Mint amikor egy tárgy elkopik. Kiszerettem az álmokból. Az érdeklődés kielégül a tapasztalattal. A téli ködben is nézem kertem végében a Duna locscsanását. Mintha mindez elég lenne.

Mi ez? Türelem? Vagy inkább megadás? Szeretném azt gondolni, hogy inkább türelmes vagyok. S netán azzal áltatom magam, hogy az öregkori türelmet bölcsességnek nevezik? Ebbe a logikai csapdába talán nem sétálok bele.

Sokszor azt kell gondolnom, hogy a pozitív dolgok hiányukkal léteznek. A türelem valóságát a türelmetlenség adja meg. Olyan ez, mint az áram. Világít zöld üvegbúrás biedermeier asztali lámpámban a körte, ebből tudok az áram létezéséről. Türelmetlenséget tapasztalok - magamban és körülöttem -, s ebből a türelemre következtetek.

A türelem idea, álom, vágy, remény: a lélek önmagával való megbékélésének állapota. Türelmetlenségünk a másik emberrel szemben mindig következmény. Magunkkal szemben vagyunk türelmetlenek, elégedetlenek. A helyzeteket - s ezáltal életünket - meg szeretnénk oldani: türelmi állapotba juttatni. Csakhogy biológiai létünk az idő indáján fut, nem terül szét a maga totalitásában, mint a Duna vize a télen nyaralóktól, napozóktól szeméttel nem összerondított fövenyen, s ezért csonkának érezzük ezt a létet.

Kétszeresen is. Egyfelől be kell látnunk, hogy nem uraljuk a magunkon kívül levő világot, másrészt legkésőbb attól a pillanattól kezdve, hogy biológiai adottságaink zenitjén átbuktat bennünket az idő - már nem épülünk, már nem egyre vitálisabb biológiai reakciókról ad számot a testünk, hanem lassan, még eleinte észrevétlenül, de romlik. Amit addig tökéletes szerkezetnek hittünk, szelíden, de bomlásnak indul.

Az akarat, amíg biológiai valóságunk az életerőtől hajtva (ki tudja ennek energiaforrását, a leglényegesebbet energia-küszködő korunkban is?) fölfelé szalad a hegyen, a sejtek tobzódó működése, a duzzadó anyagcsere miatt türelmetlen, s ezt a türelmetlenséget hajszolja, hogy bekebelezze - s ezáltal szerezze meg a türelmet. Ez az ifjúság magatartása. Erre mondják, hogy a fiatalság utol akarja érni saját árnyékát.

Amikor pedig lefelé halad a szekér, s én bizony horizontomon ezt látom, a meredélyen - mint gyermekkoromban tanúja voltam egyszer, a kocsis megláncolt kerekekkel, gyeplőfeszítve igyekezett visszafogni a lovakat a hegyről ereszkedvén - türelmetlenül szeretném visszafogni: még ne! Belátom, hogy az út a völgybe vezet, de ne olyan gyorsan, ne olyan sietősen, s titkon esetleg azt remélem, a lassúság idején elfogy odalenn a völgy? A leérkezés, a vég terepe?

Az ember, akár fölfelé kapaszkodik még az idő indáján - mily finom-szelíd bölcs humor a magyar irodalomból a mondat: a fiatalság olyan hiba, amely napról napra fogyatkozik -, akár lefelé ereszkedik, türelmetlen. Az idő - kizárólag csak az idő, eme élet-szamárvezető - mentén haladva békétlen az ember. Önmagával. Minden békétlenség, minden türelmetlenség forrása bennünk fakad. A másikkal szemben tanúsított magatartásunk következmény.

Föl kellene "fedeznem" a létezés életen kívüli más dimenzióját is. Hogy a türelem szétterüljön bennem, mint kertem aljában a víz.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu