A madáretető mellől

Hideg hópihéket sodor a goromba északi szél, alacsonyan tanyázik a hőmérő higanyszála, szokatlanul zord arcát mutatja az idei tél. Későn világosodik, korán sötétedik, dermesztően hidegek az éjszakák, és ezt talán a madarak: cinegék, rigók, vörösbegyek érzik a leginkább. Hiányoznak a zöld levelek, amelyeken kövér hernyókat lehetett találni, vastag hópaplan borítja az avart, melynek alján a giliszták rejtőznek, egyre nehezebb annyi élelmet öszszekeresgélni, hogy apró életüket legalább a következő, talán még hidegebb napra átmenthessék.

A madarak számára a lehető legszebb karácsonyi ajándék volt a jól működő téli etető. Saját ablakomban sajnos évek óta hiába próbálkozom, a rideg betondzsungel nem csábítja a cinegéket, amikor pedig még a közeli udvarban álló néhány fát is kivágták, végképp lemondtam arról, hogy vendégeket üdvözölhessek az ablakpárkányon. Így aztán a Gellért-hegyre és a Népligetbe szoktam eleséget vinni, esetleg megállok egy budai kerítés mellett, ahol a nagy forgalom, az ide-oda röpködő cinegék már messziről jelzik, etetik a madarakat. Érdemes figyelni őket! A széncinegék vannak a legtöbben, és talán ők a legéhesebbek. Egymás után szállnak az etetőre, villámgyorsan a csőrükbe kapnak egy napraforgót, aztán már repülnek is vele a legközelebbi bokor felé. Ott a lábukkal ügyesen leszorítják, majd hegyes csőrükkel pillanatok alatt kikopácsolják ízletes belsejét. A héjdarabkák a hóra hullanak, ők pedig már repülnek is a következő falatért.

Néha egy-egy öregebb hím (az alsótestén a sárga mezőben végighúzódó hosszanti fekete sáv a hímeknél különösen a hasi részen sokkal szélesebb) megpróbálja a maga részére kisajátítani az etetőt. Szárnyait kissé leeresztve forgolódik, igyekszik távoltartani a többieket, nem sok sikerrel. Mert azok sem restek, éhesek, így aztán folyamatosan próbálkoznak, hol itt, hol ott csennek el egy-egy szemet.

Végül az irigy cinege is belátja tévedését, hiszen amíg vélt birodalmát védelmezi, ő maga nem ehet egyetlen falatot sem. Feladja hát, és napraforgóval a csőrében már a többiekkel repül a bokrok felé.

A csuszka gondol a jövőre is. Raktárakat készít, a magokat kéregrepedésekbe, fali nyílásokba dugdossa. Később jó néhány rejtekhelyről elfeledkezik, erről a tavaszi esők nyomán a fák törzsén kihajtó apró napraforgó palánták árulkodnak.

A magevők helyben fogyasztanak. Zöldikék, narancsos mellű fenyőpintyek, verebek szállják meg az etetőt és erős csőrükkel roppantják meg egyik napraforgószemet a másik után. Jóízűen morzsolgatják, a héjdarabkákat oldalt kiköpködik. Erőszakosak, veszekedősek, azoknak kell lenniük, ha életben akarnak maradni. Deaz erősebbnek kijáró tisztelettel nyitnak utat, ha a hatalmas csőrű meggyvágó (képünkön) telepszik az etetőre. Félrehúzódnak, pedig a meggyvágó békés madár. Mindössze enni kíván. Ha pedig a többiek mégis túl közelre merészkednek, csak feléjük fordul és kissé szétnyitja jókora csőrét. Nyomban szabad tér támad körülötte.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu