Vidor Miklós

Ili néni

Szép volt? - Azt hiszem, nemcsak a gyerekkor rácsodálkozó szemében. Ami sokkal döntőbb, rendkívül nőies: törékenységében, nemegyszer zaklatottságig fokozódó érzékenységében, hirtelen hangulatváltásaiban, szeszélyesen fölsugárzó mosolygásában, mely egyszerre bocsátott meg a világnak és önmagának.

A felnőttekhez tartozott vitátlanul, de volt benne valami játékos gyerekesség is, amiben azonnal megéreztem a szövetségest. Hat-hétéves lehettem, amikor csupa figyelem a tekintetünk, de a korát képtelenek vagyunk meghatározni a környezetünkhöz tartozóknak. Apám unokahúga szüleimnél jóval fiatalabb volt, s számomra valami nagyon fontosat jelenthetett: távoli, megsejtett ideált, a magához húzó női varázslatot.

Egyik tavaszi, zugligeti sétánkon gyönyörű, fénylőbarna páncélzatú szarvasbogárra bukkantunk. Izgatott és rémített egyszerre félelmetes ollója. Szerettem volna hazavinni. Ili néni egy ággal beterelte összecsukott, tarka napernyőjébe. Így került aztán a lakásba, gondosan kilyuggatott dobozba zártuk. Zaklatott voltam, örömömbe némi lelkifurdalás is vegyülhetett, s éjszaka, álmomból riadva kiáltozni kezdtem:

- Itt mászik! Itt mászik!

Apám elővette a dobozt, odatartotta fülemhez, hogy halljam a bogár motozását. Megnyugtatnia azonban azzal sikerült igazán, mikor az összekötözött dobozt kihajította az ablakon a hátsó udvarba. Másnap reggel lementem, kinyitottam. A bogárnak semmi baja nem történt, páncélzata megóvta. Még délután szabadon bocsátottam a legközelebbi parkban.

Az élmény összekapcsolódott Ili nénivel. Akkoriban sűrűn volt nálunk. A közelünkben, a bazilika környékén lakott, homályosan emlékszem még a csinosan berendezett, de valamiképp átmenetinek ható kis lakásra, egyedül élt benne. Egy lassan legendává növő férfialak rémlett mögötte, akiről hosszú időn keresztül csak hallottam, a vőlegénye. De ő Nagyváradon van, a határon túl, Romániában. Míg aztán egy karácsonyestén meg nem jelent. Szép szál, jókedvű, mutatós ember volt, ma is látom magam előtt, anélkül, hogy akár a hangját, akár valamiféle eseménymorzsát sikerülne fölidéznem abból az ünnepestéből. Tán maga a jelenléte volt az esemény, az, hogy végre találkozhattam vele. Nem csalódtam, azonnal megtetszett: ilyennek kellett lennie Ili néni vőlegényének.

Még egy jelenet dereng föl erről a gyerekkoromon átfutó, sejtelmesen múltba foszló teremtésről, akinek csak arca, alakja maradt számomra, története alig. Anyám néhány heti távollétében őt kérték meg, hogy afféle anyahelyettesként gondoskodjék rólam. Déltől estig nálunk maradt, iskolából hazajövet ő fogadott, s csak vacsora után tért haza. Egy ismerős egyetemista járt hozzám hetente kétszer, a leckéimet ellenőrizte, gyakorolta velem a német nyelvet. Ezt a fiatalembert kísérte ki egy alkalommal óra végén Ili néni, s én, talán mert hosszúnak találtam a távollétét, vagy egyszerűen türelmetlenségből, kimentem utánuk az előszobába.

Szemben álltak egymással, mint akik egy pillanattal előbb még halkan, elmerülten beszélgettek, s most meglepődve, némi zavarral fordultak felém. Rajtakapott felnőttek. Ezt inkább csak éreztem, hogysem ki tudtam volna fejezni, s igazában azt sem mondhattam volna meg, min kaptam rajta őket. Megcsapott valami a nagyok világából, amit rejtegetnek előttem, s hogy igazán belépillantsak, ahhoz idősebbé kellene válnom. Amilyen most Tomi bá ott Ili néni mellett, vagy az egyetlenegyszer látott Berci bácsi.

Mert azt azért valamiképp sejtettem, hogy ehhez a bizalmas előszobai suttogáshoz neki több köze volna, mint nekem, aki magam is megzavarodva húzódtam vissza megint az ajtó mögé.

Nem sokkal ezután Ili néni is elbúcsúzott tőlünk: hamarosan elutazott Nagyváradra. Tovább nem kísérte az életemet. A levelek elapadtak, apám, anyám beszélgetéseiből is kikopott.

Egy egész korszak telt el, mire jóval a háború után izenetet kaptam, hogy itt jár látogatóban Budapesten, szeretne látni.

Csak a törékenysége maradt meg, beteges, idős aszszony állt előttem, halványan, vázlatosan emlékeztetve arra, akit ismertem egyszer.

A képet a gyerekkor makacs tiltakozása hevesen törölné ki agyamból. A régit akarja megőrizni, a zugligeti kiránduláson, a karácsonyestén, ahol még jelen voltak szüleim éppúgy, mint az ő férje, Berci bácsi. De már csak magunk közt emlegethettük őket. Az is elmosódott, amiről azon a délutánon még szó eshetett közöttünk. Egy elkésett párbeszéd törmelékmondatai arról, ami visszahozhatatlan és magyarázhatatlan. Két zavart idegen csodálkozott rá egymásra, míg az idő nyelvet öltött rájuk.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu