Jót tenni jó

Bevallom, kissé banálisnak éreztem az egyház legújabb plakátját, mikor először láttam. Időzítése azonban kiválóan sikerült. Mert az egyszerű szavak az óév utolsó napjaiban életté váltak sok tízezer honfitársunk számára. Jót tenni ugyanis nemcsak azért jó, mert azzal valakin segítünk. Olyan élményhez segít hozzá, amelyre nem is számítunk. Az ajándékozó megajándékozottá válik. Köszönet érte az alkalmat teremtőknek, elsősorban a Taizéi Közösség alapítójának és társainak.

Az elmúlt napokban ezrek és ezrek tapasztalták meg fővárosszerte, hogy szabadidőnk "feláldozása", otthonunk megszokott nyugalmának "kockáztatása" nemcsak nemes célt szolgál, de jó is. Plébániánként családok tucatjai, olykor százai osztották meg lakásukat néhány napra "idegenekkel", s megérezték: közünk van egymáshoz, sokkal tágabb körben, mint gondoltuk.

Ha most fognánk hozzá a zarándokok fogadásához, bizonyosan Varsóként vizsgáznánk, ahol két éve minden odaérkezőt családoknál tudtak elszállásolni. A mi plébániánkon most az arány fele-fele volt. Százharminc család fogadott be otthonába két-három vagy több zarándokot, a többiek két iskolában laktak. Az újévi ebédkor viszont már "szent" versengés folyt az iskolában lakók megvendégeléséért.

Ráéreztünk az ízére. Köszönhető volt ez az erőt adó szentmiséknek a plébániatemplomban: annyian voltunk a vasárnapi és az újévi szertartáson, hogy a szentélyben épphogy elfértek plébánosunk mellett a koncelebráló zarándok papok és a ministránsok. Ereje volt, üzenete volt ezeknek az együttléteknek. S az üzenet lényege, hogy a kereszténység egyetemes. Magyar, román, olasz, japán, litván, francia - testvérek vagyunk, egyetlen család. Tudjuk és meg is tapasztaltuk, hogy a mi kincsünk teljesen a miénk, ugyanakkor másoké is. És nem kevesebb, hanem több és még értékesebb ettől. A teljességnek vagyunk része. S ez jó. És a jót tenni: jó.

Először minden kissé kaotikusnak tűnt. A fogadás napján a plébániánkra "kirótt" hétszáz fiatal szinte egyszerre érkezett. "Feldolgozásuk" bizony lassú, nehéz munka volt. A kis plébániaépület és a nem túl tágas templom egy háborús pályaudvar várótermére hasonlított. A szervezők azonban állták a sarat, s megértésből, türelemből a vendégek is jelesre vizsgáztak. Fokozatosan minden elrendeződött, mindenki felnőtt a vállalt feladatához, s a búcsú pillanatában a fáradtság ellenére mindenki azt érezte: kár, hogy vége van. Bárcsak most érkeznének. Köszönet ezért elsősorban Roger testvérnek, aki közösségének tagjaival fokról fokra megteremtette a modern világ egyik legértékesebb vallási mozgalmát, melyet sajátjának érezhet katolikus, protestáns, ortodox egyaránt, amelyben nem sikkad el egyikünk sajátossága sem, de rácsodálkozhatunk azokra a közös értékeinkre - most éppen Budapesten -, amelyek gazdagabbá tesznek minket.

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu