~~~~~~ Sodorvonal ~~~~~~

Újrakezdés

Mennyi vágy, mennyi akarás, mennyi elhatározás: mostantól fogva, holnaptól kezdve, a jövő héttől, az új esztendőben... és azután mennyi fogadkozás-bukás.

Lehet-e újrakezdeni, az ember számára adott-e a lehetőség, vagy pedig csupán a mítoszbeli hegy megmászásához használatos ideológia az újrakezdés, amikor az ember már a kapaszkodás kezdetén tudja, hogy nem érheti el a csúcsot, s mégis nekilendül?

Az ilyen újrakezdés korunk reménytelenségének filozófiája. Annak a kornak divatos, önfelmagasztaló, ugyanakkor önsajnáltató eszméje a Sziszüphosz-mítosz, amely gondolkodása, a világ középpontjába az embert önmagát, pontosabban az ember idealizált változatát helyezte: a nagyszerű, a győztes, a szép, a sikeres, a felsőbbrendű, tehát az abszolút embert.

Legalább kétszázötven esztendeje kezdte meg a fehér (európai) kultúra a nagy kísérletet: a tökéletes embert (vágyai materializált, abszolút idealizmusba fojtott változatát) Isten helyébe állítani. Ügyes szellemi praktikákat talált ki erre. Azt mondta például: nem Isten teremtette az embert, hanem az ember teremtette Istent. (Eme antropológiai és logikai bukfencnek társadalmi gyakorlatát ismerjük Marx nyomán, amikor a kommunista mozgalom "a fejéről a talpára állította" a világot.) Majd nem sokkal később: "Isten halott". Azután pedig: "az embernek nincs szüksége Istenre, mert akadályozza a szabadságában".

Isten helyett napjaink tökéletes - ezzel együtt sikeres - isteni embere: a vietnami veteránkatona, a szárnyas batman, az afganisztáni kommandós, a banknyalka ficsúr, az izomagyúra gyúrt vállalkozó, a női tökéletesség pedig a plasztikai sebészet és a divatpraktikák barby babája.

Az ember önmaga tökéletességére kíván tekinteni mint abszolútumra. De minél inkább ez a vágya, minél inkább vad és elkeseredett kísérletet tesz ennek elérésére, annál inkább válik önmaga karikatúrájává.

Ne nevessük ki azonban eme szerencsétlenségében az embert: hiszen ő is újra akar kezdeni. Az ember-isten folytonos újrakezdés-vágya azonban arra a kísérletre emlékeztet, amikor valaki saját grabancánál fogva akarja önmagát fölemelni - vagy a hajó orrán kidugott mágnes segítségével kívánja biztos kikötőbe irányítani a járművet. Az ilyen kísérletező nem ismeri föl, vagy nem hajlandó tudomásul venni, hogy ugyanazon vonatkozási rendszeren belül ugyanazok a fizikai törvények érvényesek.

Az ember-isten - a felvilágosodás, a racionalizmus, az empirizmus, a modernség és a posztmodern embere, amerikai film-hősiességbe és erotika-örökifjúságba öltöztetve - önmaga vonatkozási rendszerén belül marad. Lassan fölismeri ezt, s annál inkább, rettegve, hangosan kiáltva-üvöltve hirdeti: nem félek, tökéletes vagyok! És a szilveszteri ricsaj-süketülésből józanodva-ébredve szeretne újrakezdeni - valami másképpen.

Az ember esendőségében is szép: kínjában, szenvedő keresésében, imára kulcsolt hitetlen kézzel. Isten nem kincstári optimizmus. Az esendő ember arcára rajzolódó szépség: az újrakezdés lélekmarkoló melegsége.

Korunk embere akkor alázatos, akkor újrakezdő - akkor válik valóban totális emberré -, ha az önmaga által önmaga fölé emelt bálványt képes és hajlandó ledönteni, ha elfogadja, ha hagyja - ha akarja! - arcára rajzolódni Isten krisztusi vonásait.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu