A magaslesről

Az erdőszélen viharvert magasles áll. Nem tudom hány éve őrködik itt a vén tölgyek árnyékában, de hogy régóta, az bizonyos. Fájában halkan perceg a szú, létrájának minden második foka hiányzik, és a korhadó ülődeszka is gyanúsan reccsent, amikor ráültem. Középen kicsit meghajlott, talán az évek, talán az én súlyom alatt, de azért kényelmes volt nagyon.

A nap nemrég kelt fel az erdő mögött, és aranyos fénybe öltöztette az előttem elterülő mezőt. Távolabb napraforgótábla sárgállott, virágai, szirmaikat széttárva, már valamennyien a fény felé fordultak. Szinte szívták magukba az egyre melegedő napsugarakat. Nem messze tőlem fácánkakas sétált ki a bokrok alól. Pazar tollai csillogtak, hosszú farka uszályként húzódott utána. Néhány lépés után megállt, fejét magasra emelve percekig mozdulatlan maradt, és csak amikor meggyőződött róla, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti, kezdett el tollászkodni. A másik oldalon éjszakai portyája után kint felejtkezett sün igyekezett az erdő felé. Szinte gurult a fűben, és éppen alattam, a magasles lábai között ért a fák közé. Egy ideig még hallottam csendes motozását, aztán minden elcsendesedett.

Kék potrohú szitakötő szállt a les korlátjára. Erekkel sűrűn átszőtt csillogó szárnyait széttárva sütkérezett, de nagy, összetett szemeivel közben folytonosan a környéket kémlelte. Amikor pedig egy légy repült arra, szemmel alig követhető sebességgel vetette utána magát.

Sok szép élményt köszönhetek ennek az öreg magaslesnek, és ezúttal sem kellett csalódnom. Először egy búbosbanka repült át előttem, fahéjszínű testével és kerekded, fekete alapon fehéren csíkolt szárnyaival óriási trópusi pillangóra emlékeztetett. Később vörös vércse érkezett valahonnan, és talán ötven méternyire tőlem szitálni kezdett. Egy helyben lebegett, és közben maga alá kémlelt. Egyszer már ereszkedni kezdett, de a zsákmány, talán egy mezei pocok, az utolsó pillanatban mégis meggondolhatta magát és visszabújt a föld alá. A vércse nem látszott bosszúsnak a kudarc miatt, kitartóan szitált tovább. Néha kicsivel odébb repült, és ott folytatta a lebegést. Aztán hirtelen ereszkedni kezdett. Karmait maga alá nyújtva ért a fűbe, de a következő pillanatban már újra a levegőben volt. Karmai között gyík vergődött tehetetlenül. A hegyes szárnyú kis ragadozó a távolabb kanyargó földút mellett álló száraz fa felé igyekezett. Egy ágra ült, körülkémlelt, azután lehajolt és komótosan tépni kezdte a zsákmányt.

Egy odalent libegő bogáncslepke útját követtem a távcsővel, amikor váratlanul egy fűben heverő kő és a rajta elnyújtózva napozó fürge gyík került a látómezőmbe. Legfeljebb hajításnyira lehetett attól a helytől, ahol a vércse a gyíkot az imént elkapta. Békésen sütkérezett, fogalma sem volt róla, mi játszódott le a közelében néhány perccel ezelőtt. Pedig talán testvérek voltak, egyszerre keltek ki a tojásból itt a legelőn, az öreg magasles közelében. Ma szerencsés volt, megúszta. De az élet néha jelentéktelennek tűnő apróságokon múlik. Mert ha a vércse csak valamivel odébb kezd vadászni, most talán a másik gyík napozna ilyen jóízűen.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu