Szabályos szabadság

Amit csak Isten akarata megteremtett... azt törvény élteti és tartja fenn. (Szent István: Intelmek, bevezető)

Két és fél éves fiacskám, mint a nyíl, száguldott előttem a járdán, s mindig megállt, mint a cövek, a megadott határnál. Lehetett az egy arra parkoló autó vagy a járda vége. Ott aztán megvárt, vagy visszaszaladt hozzám, s leste, mi lesz a következő határállomás. Élvezte, hogy érti a szabályt, élvezte, hogy be tudja tartani, élvezte, hogy megbízom benne, élvezte, hogy vele örülök, hogy még dicséretet is kap, s élvezte a szabadságot, a száguldás örömét. Soha, véletlenül sem szegte meg a szabályt. Nem azért, mert csodagyerek volt, hanem, mert addigra már tapasztalatból tudta, mi jár annak, aki önhatalmúlag lelép a járdáról. Csak egyszer kellett kikapnia miatta. Abból aztán megértette, hogy ha szabad akar lenni, be kell tartania a szabályt. Mert, aki nem ért sem a szép szóból, sem a büntetésből, annak bizony a kezét kell fogni, s kicsinyített felnőtt módjára kell ballagnia a kisöccse babakocsija mellett. Oda a sokféle élvezet.

Egyszer aztán szabályt kellett módosítani. Kisfiam megint csak vidáman száguldott a járdán, ám ugyanakkor egy autó készült lendülettel bekanyarodni a következő utcasaroknál. Vezetője látta a rohanó gyereket, s rémülten fékezett. Kiugrott az autójából és kiabálni kezdett velem, micsoda felelőtlen anya vagyok, hogyan engedhetem a gyerekemet a járdán rohangálni, hisz ha lelép, elüti. Próbáltam megértetni vele, hogy ez a gyerek nem lép le. Én tudom. - De én nem tudhatom! - volt a válasz. Igaza volt. Attól kezdve az autósokra való tekintettel, hogy máskor meg ne ijesszük őket, módosítottuk a szabályt. A járdaszegély előtt egy autóbusznyival (nem ismerte még a hagyományos hosszmértékeket) kellett ezentúl megállnia. Ez azonban nem csorbította az élvezetet, sőt, eggyel gyarapodott a számuk. Hisz ő már olyan nagyfiú, hogy az autósokra is tekintettel tud lenni.

Milyen különös, hogy az életet védő és szolgáló szigorú szabály kaput nyit a bizalomnak, az életörömnek, szabadságot és biztonságot ad. Persze, csak akkor, ha tényleg szigorú a szabály, s áthágását erős kéz bünteti.

Korunk embere azonban nemigen ismeri azt az odaadó, őszinte szeretetet, amelyből az ilyenfajta szabály fakad. Inkább ismeri az önkényt. Az önkényt, mely kiszámíthatatlanul vagy értelmetlenül sújt le, nem szolgál jó célt, hanem hangulatok, vagy önző érdekek mozgatják a szeretetben, széthulló családokban éppúgy, mint a társadalomban. Ezt a riasztó hatalomképet rajzolta belénk a XX. század is, önkényuralmi rendszereivel. Hozzászoktatott, hogy a szabály, a szigor, a büntetés csak az értelmetlen hatalmaskodás eszköze. Gyanússá vált hát minden szabály, minden törvény, minden korlát, minden forma. Mint a biztonságra, szeretetre vágyó, meg nem értett, toporzékoló gyerek, szenvedéllyel kezdte hát bontani a formát, felrúgni a szabályokat, áthágni a törvényt, előbb az erkölcsi, napjainkra pedig már a természeti törvényeket is.

Még mindig tart az a gyerekes tombolás, dühödt dobálózás a trágár szavakkal, gusztustalansággal, őrjítő zajjal, mindent beborító szemeteléssel. Néha művészetnek nevezzük, máskor szórakoztatóiparnak, ismét máskor vandalizmusnak.

Mindez a kétségbeesett, tomboló gyerek jajkiáltása: védtelen vagyok, elhagyatott vagyok, nem bízik bennem senki, nem örül nekem senki, nem tudok örülni, nem érdemes élnem, erős jobbjával nem von magához senki, nem vigasztal meg senki, oltalmazó rácsos ágyam korlátai közé nem tesz be engem senki, mert nincs is gyermeki birodalmam, ahol játékaim között elcsitulhatnék, mert nincs rács sem, nincs kapaszkodó korlát sem, azt is elbontották a formabontók. Azt hitték, a szabadságomat korlátozza.

Hömpölyög a megáradt folyó. Partok, magas gátak szorítják medrébe. Erősen védik az életet. Ha nem lennének a gátak, mocsárrá terülne szét a víz, az életet rothasztaná, miközben hatalmát veszítené. Így azonban hatalma van: fürdőzőknek adhat örömet, csónakokat, hajókat vihet a hátán, erőműveket mozgathat, szolgálhatja az életet. A gátak felszabadítják benne azt, ami jó.

Parttalanul hömpölygő céljukvesztett tömegek. Pásztor nélküli nyáj. Boldogtalanságuk, tomboló jajkiáltásuk az árvaság hangja. Ölelő erős karok, biztos partok után kiált. A jó Atya után sír, akit nem ismer, s a megváltó jó Király után, akihez hasonlóról tán a népmesékből hallott.

Őt, a háromszemélyű egy Istent ismerte föl Szent István, s vele együtt a jó szabályt, az életet szolgáló, szeretetből fakadó, igaz törvényt.

Őseink is pusztulásra lettek volna ítélve, ha nem vették volna magukra Szent István szigorú, mégis emberséges törvényeit.

Hol vagy, István király? Vigasztalj meg, vegyél karodba Boldogasszony! Anyai szeretettel tanítgass minket a szabályokra, hogy a Törvény éltető erővé teljesedjék bennünk (Mt 5,17), s az emberek megsejtsék: van Atyánk, nem vagyunk árvák, szeretete szabaddá tesz (a Pepsi-sziget hullámverései és Szent István ezredévi ünnepe között.)

Nényei Gáborné

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu