Isten nagy dolgokat cselekedett velünk

Beszélgetés Balog Zoltán református lelkésszel, a miniszterelnök főtanácsadójával

Balog Zoltán a közelmúltban több alkalommal - többek között a KÉSZ és a Pázmány egyetem konferenciáján - beszélt az elmúlt évtized változásainak lelki-szellemi hozadékáról, arról, hogy az európai folyamatokba ismét szervesen bekapcsolódó Magyarország "harmonizációs" törekvései nem merülnek ki a gazdasági és jogi szempontok egyeztetésével. Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójától először azt kérdeztük, valóban felfedezhetünk-e a politikai-hatalmi változások mögött, vagy fölött, transzcendens mozgatórúgót?

Ami 1989-90 tájékán történt velünk az akkori keleti blokkban, valamiképpen Isten-bizonyíték - véli Balog Zoltán -, még ha a filozófia és teológia rendszerébe nem is illeszthető magától értetődő módon. A zsoltáros úgy mondja: ahol emberi kéz érintése nélkül összeomlik valami, ott Isten kezét látjuk. Örvendetesnek tartom, hogy tulajdonképpen senki nem próbálta meg, azóta sem, kisajátítani a szovjet birodalom megdöntésének érdemét. Az embereket nagyon váratlanul érte - elsősorban a birodalom vezetőit, de még az akkori keleti országok ellenzékét és mondjuk meg őszintén, egyházait is -, hogy egyszer csak eltűnt ez a monstrum. Amikor megtörtént, sokakban felmerült a kérdés: kinek is köszönhető ez? S szerintem még a nem hívő embereknek is eszébe jutott: talán mégis csak az Istennek?

Számunkra pedig, ha nem valamiféle megfellebbezhetetlen istenbizonyítékot keresünk, hanem inkább azt, hogy kinek lehetünk hálásak azért, hogy megszabadultunk az ideológiai börtönből, akkor bizony a válasz egyértelmű: Istennek köszönhetjük ezt.

Az elmúlt tíz évben azt láttuk, hogy a korábbi ideológiai materializmus helyét átvette egy erős, gyakorlati istentelenség...

´89-90-ben ajándékba kaptuk a szabadságot, előttünk állt a lehetőség, hogy felelősen használjuk. Hát nem használtuk, legalábbis sokan nem használták felelősen, hanem egy új szolgasággal váltották fel a régit. A fogyasztásnak a szolgaságával, ami - talán furcsán hangzik - lehet, hogy még veszélyesebb, mint az ideológiai szolgaság. Ugyanis álságosabban szivárog be az életünkbe, és fönntartja a szabad választás látszatát. Mintha valódi választás volna, hogy ilyen vagy olyan jégkrémet veszek, s egyesek szabadságérzetét még az is fokozza, hogy van hozzá pénzük. Az ebben a csapda, hogy jégkrémet mindenképpen venni kell!

A jégkrémhasonlatban a gazdaság jelenik meg, s úgy látszik, ez a mindenkori kormányoknak nagyon fontos. De mi lesz az emberek lelkével, fontos-e az valakinek?

Úgy érzem, a korábbi trend mostanában fordul. A miniszterelnök is többször szólt arról, hogy a gazdaságot már talán sikerül rendbe tenni, elérkezett az idő, hogy fontosabb dolgokról is gondolkozzunk. Természetesen a kormány csak visszafogottan, mondhatom úgy is: alázattal viszonyulhat ehhez, a lelki útmutatás semmiképpen sem elsődleges feladata. Azt azonban mondhatja: csináljuk úgy a gazdaságot, csináljunk olyan országot, amelyben a lelki értékek elsődlegesek! Ez utóbbi, úgy hiszem, elsősorban az egyház illetékességi körébe tartozik. A kormány feladata ebben a vonatkozásban inkább az, hogy támogassa az egyházat.

Az a világ, amelyben Magyarország helyt akar állni, elsősorban a gazdasági tényezőket figyeli. Tudunk-e olyan magyar specialitással szolgálni, ami bár nincs feltétlenül az elvárások között, mégis jól jöhet az uniónak?

Biztos vagyok abban, hogy egy nép lelki minősége, szellemi, erkölcsi állapota visszahat a gazdaságra. A korrupció például rövid távon hasznos annak, akinek sikerül elkerülnie a leleplezést. Később viszont tönkreteszi nemcsak a közvetlenül érintetteket, de a nagyobb közösséget is. De nemcsak rossz, jó irányban is érvényesül ez a hatás. Úgy gondolom, hogy van bennünk egy lelki többlet - nem általában a magyarságról, nem is általában Kelet-Európa népeiről, hanem az itt élő tudatos keresztényekről beszélek, - szóval van bennünk egy lelki többlet Nyugat-Európával szemben. Ennek a forrása - amiről az előbb beszéltünk -, hogy ajándékba kaptuk a szabadságot, meg ajándékunk az is, hogy túléltük a diktatúrát. Ez ad egyfajta lelki többletet, a hit, hogy Isten nagy dolgokat cselekedett velünk. Azt gondolom, hogy ilyen hitre, lelki meggyőződésre szüksége van Nyugat-Európának is.

Vigyáznunk kell, nehogy elbizakodottá váljunk...

Isten ajándékát alázattal és tisztelettel elfogadhatom, de nem tehet gőgössé. Ha mégis, azt jelenti: elfordultam Istentől. Szent Pál mondja: "Mid van, amit nem kaptál volna?"

"Vevő" erre a Nyugat? Érdekli egyáltalán?

Azt gondolom, hogy alapjában nem. A keresztényeket még csak-csak, de a többieket nagyon kevéssé. De hát az elmúlt negyven évben sem volt ez másképp. Úgy érzem, a baloldali diktatúrákkal szemben valahogy megengedőbb a jelenlegi nyugat-európai értelmiség. Ebből következően zavar van a lelkiismeretükben, nemigen tudnak mit kezdeni a baloldali totalitarizmus lelki, szellemi, történelmi, politikai következményeivel. Erre sokkal kevésbé érzékenyek, mint a szélsőjobbról fogant problémákra.

A nácizmus, a holokauszt borzalmaival való szembenállást - természetesen joggal - szinte elvárják tőlünk, míg más történelmi tragédiák fölött, mint a szocialista-kommunista diktatúra, a Gulag, a magyar ‘56 vérbefojtása, szinte szó nélkül átsiklanak?

Ezeket a mi magánügyünknek tekintik, azt gondolják, hogy ami Európa keleti felén esett, az az ott élő emberek gondja. De hol voltak eközben ők? Talán szabadságon? Ugyanannak a kontinensnek a szabad felén éltek akkor, amikor nálunk nem éppen a szabadság jegyében történtek a dolgok. Szembe kell nézni ezzel nekik is! Ahogy volt hétköznapi fasizmus, úgy volt hétköznapi szocializmus, aminek szintén megvannak a bájos és kevésbé bájos történetei, ami ugyanúgy közös európai örökség, s közös európai feladat a feldolgozása. Csakhogy erre Nyugat-Európa kevés hajlandóságot mutat. Mintha az a negyven év csak egy múló epizód volna, most már visszatérhetünk a dolgok főáramához. Induljunk mi is azon az úton, amelyen ők járnak már vagy ötven éve, aztán majdcsak behozzuk őket valamikor.

Mindenképpen be akarjuk hozni őket?

Van, amiben igen, de nem mindenben. A nyugat-európai társadalom szellemi állapotát nem feltétlenül kellene elérni. Hogy például a homoszexualitás már nemcsak a társadalomban, de az egyházon belül is megosztó témává váljék, igazán nem követendő. Egy csomó jogi, gazdasági és más kérdésre hitbeli válasznak kellene születnie legelőbb. Kérdés, hogy abból a spirituális többletből, amiről beszéltünk, telik-e ilyesmire. Az az erő, az a hit, az a reménység, ami a diktatúra idejéből bennünk megőrződött, használható-e a szabadság körülményei között? Ha igen, elképzelhető, hogy nem utolérni akarjuk a Nyugatot, hanem egy másik úton járni, legalábbis szellemi értelemben. Ha ez nem sikerül, nálunk is úgy fognak kiürülni a templomok, ahogyan ott kiürültek, nálunk is létrejönnek majd az ellenmozgalmak, s még sorolhatnám, de remélem, hogy nem így lesz.

Talán az is a nyugati típusú fejlődés terméke, hogy az egyház kezd besorolódni a szabadidő-szolgáltató cégek közé...

Vallási téren is piaci helyzet van, ezt nem tudjuk elkerülni. Ezért a következő generációk számára a felekezeti hovatartozás sokkal tudatosabb döntés lesz, mint a szüleink, nagyszüleink idejében volt. A kereszténység elfogadhatja ennek a piacnak mindenféle szabályát, és megpróbálhatja fogyaszthatóvá tenni a tanítását, szertartásait, hogy ne veszítse el a híveket. De mondhatja azt is, hogy nem kötök olcsó kompromisszumot, hanem kiáll az értékek mellett akkor is, ha ezek nem népszerűek. Két véglet között kellene megtalálni a helyes utat. Az egyik, hogy nem szállítom le a mércét, de nem is érdekelnek az emberek igényei, kevés erőfeszítést teszek azért, hogy közel vigyem hozzájuk a krisztusi tanítást, a másik, hogy olcsó eszközökkel próbálom ezt vonzóvá tenni. Úgy érzem, Nyugat-Európában sokszor úgy felvizezik a kereszténységet, hogy már az ízét sem lehet érezni, de hát így talán többen megisszák. Nem biztos, hogy nekünk ebbe az irányba kell mennünk. A mai ember valóságos kérdéseit, valóságos igényeit, befogadóképességét komolyan venni, ugyanakkor egy csöppet sem hígítani az Evangéliumot, ez valóban izgalmas feladat nemcsak minden igehirdető, de minden hívő ember számára is.

Létezhetne a magyarság kereszténység nélkül?

Magyarország egyértelműen keresztény kultúrájú ország. Akár független volt, akár nem, ez a mai napig megmaradt, bár éppen az elmúlt negyven év miatt elég sokan ki tudják vonni magukat ebből a kulturális közmegegyezésből. Egy kelet-német püspöktől hallottam, hogy a kereszténység az ateistává tett országokban olyan, mint a kávézacc. Ott van minden pohár csésze alján - leülepedve. Én azt hiszem, Magyarországon a keresztények hite bizonyos szempontból tudatosabb, mint a nyugati keresztényeké. A "kávé felkavarásához" azonban személyes döntés szükséges, bár tudjuk: a hit Isten ajándéka. Ennek az ajándéknak valódi személyes döntésként való elfogadása csak kevesek kiváltsága, Nyugaton is, nálunk is.

A mi millenniumi ünnepségeinkben a kereszténység kulturális hozadéka állt a középpontban, s kevésbé az egyes keresztény ember hitelessége. De a kettő nem zárja ki egymást, hanem kiegészíti. Magyarságunkhoz egyaránt hozzátartozik keresztény kulturális örökségünk, s a Krisztus követését tudatosan vállaló, a kereszténységet hitelesen megélő emberek és közösségek tanúságtétele. Ezer év tapasztalata ez - ahogy már beszéltünk róla: ezer év ajándéka -, ez a jelenünk és a következő nemzedékek életének záloga.

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu