Csillagporos káprázat

Az első pillanatban azt hittem, csak az álom emel színes szárnyaira, aztán megéreztem: a mama fogja a kezem. Ahogy gyermekkoromban, amikor elindult velem az iskolába. Azóta is mindig vártam, halála után is: egyszer majd értem jön. Ez lenne hát az a pillanat?

Azt mondják, hogy az ember életének utolsó órájában újra átéli elmúlt életének nagy eseményeit, s csak azután távozik örökre. Ez lenne hát a végső búcsú?

Repülök a mamával, csillagokat kerülgetünk és magas tornyokat. Szédülök, de ő szelíden szól: "Vigyázok rád kisfiam!..."

Letekintek, látom azt a régi házat a kerttel, a templomot és az iskolát és magamat is a falu alatti réten. Egy szeplős kisfiú néz fel tétova csodálkozással az égre, mintha maga is repülni szeretne most, de nincs szárnya, csak a vágy didereg szívében.

"Merre menjünk?" - kérdi a mama, s én mutatom az utat: kanyarodjunk a nagyapa régi tanyája felé. Nagyon szerettem ezt a tájat az akácfákkal, órákig elüldögéltem a folyton zümmögő, dongó méhes mellett, figyelve a virágporos bogarak nyüzsgését a kaptárak előtt. Emlékszem, estelente friss tejet adott vacsorára a szüle, s mielőtt lefeküdtem, lábat kellett mosni a kút melletti dézsáknál...Amikor lefeküdtem, a nagyapa gyengéden rám terítette a subáját és már száguldottak is velem az álmok fürge csikói.

Lepkekönnyedén suhanunk a táj fölött, s közben azon tűnődöm egyre: ilyen könynyű az örök búcsú, amitől annyira rettegünk? És lám, milyen rövid az élet is, pergő, szakadt film, néhány hársfa lenn, alatta pad, azon vártam egyszer Veronkát, de nem jött el. Azóta nem láttam. Most megkereshetném, de már minek?

Behunyom a szemem, nem szeretném újra átélni az életem, elég volt egyszer, talán jobb is így, hogy eljött értem a mama és most elvisz magával.

Erősebben fogom a kezét, de riadt a szívem, szállnék is tovább, meg maradnék is még egy kis ideig a magasban, a felhők között suhanva súlytalan.

Arra gondolok, hogy bár régen vártam rá, mégis talán korán jött értem a mama? Akadna még dolgom a földön, kibékülnék haragosaimmal, s befejeznék még néhány suta kis történetet, amibe kezdtem. De kit érdekelnek ezek a szomorkás együgyű történetek, és ki kéri tőlem a túlvilágon számon haragosaim lelkiismeretét? Nem is utánuk kutatok most a fejemet forgatva, hanem hogy a szívembe zárjam utoljára a tájat, és úgy távozzam e világból, hogy üzenetet tudjak vinni az égieknek a földi élet szépségeiről, a hitről és az emberségről. De úgyse találok ilyen kincseket a tarisznyámban.

A mama lepihen velem egy felhő szélén, ülök mellette és le-letekintve az életemben bejárt utat méregetem. Tudom azt is, mi várna még rám, ha visszatérnék, mégis epekedve tekintek az alattunk kitáruló tágas legelőkre, tiszta vizű patakokra, miközben a mama a fülembe súgva megkérdi: "Hallod az angyalok énekét, kisfiam?"

Tudom mit kellene tennem: behunyni a szemem, s együtt énekelni az angyalokkal, aztán feltekinteni a nagy-nagy fényességbe, ami körülveszi őket, s alázatosan az Úr trónusa elé járulni, ahol a mama szokott üldögélni, amikor nálam jár a gondolata. Elüldögélnénk mi csendesen ott ketten. Már-már fel is buggyan szívemből az ének, amikor eszembe jutnak földi életem csendes hétköznapjai.

Ülök bóbiskolva a teraszon, ahová kihozza majd a kávét a feleségem. Hallgatom közben a madarak csivitelését és várom az unokámat, aki esténként lekísér a Városligetbe sétálni. Utána majd beszedem éjszakai gyógyszeradagom.

"Mama, nekem haza kell mennem" - mondom csendesen a felhő szélén kuporogva, nagyon szelíden rimánkodva, mire ő fájdalmasan rám tekint. A szeme, akár az alkony. De nem haragszik. Ő sose haragszik. Hirtelen elengedem a kezét. Zuhanok hosszan, hosszan, talán sose lesz ennek vége.

Amikor felébredek, feleségem aggódó arcát látom fölém hajolni. "Rosszat álmodtál?" - kérdi. - Könnyes a szemed... Miért sírtál?

"Nem sírtam - tagadom - csak a mamával találkoztam és teleszaladt közben a szemem csillagporral a felhők között...."

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu