"Szívesen tennék tanúbizonyságot hűségről, becsületről"

Bubik István vallomása a szerepről és az emberről

Az Országos Színházi Fesztivál az évad legjobb férfi főszereplőjének Bubik Istvánt választotta a Pillantás a hídról című előadásban nyújtott teljesítményéért. Arthur Miller drámáját a pécsi Nemzeti Színház vitte színre, Szikora János rendezésében. Egyszerűnek, szinte banálisnak nevezhető a történet: Eddie Carbone, a dokkmunkás és nevelt leánya drámába torkolló különös vonzódása. Az előadás azonban -- elsősorban Bubik István alakításának köszönhetően -- további jelentésrétegeket közvetít.

A férfi ragaszkodásában az öregedő ember szépség, tisztaság, igazság, a remény megőrzése utáni vágya fogalmazódik meg. Hogyan élte meg a szerepet a színész?

"Megközelítőleg sem vagyok olyan bátor, merész, erős, egyenes, jellemes, mint az általam alakított egyes alakok"

Tartom magam Bárdos Artúr azon mondásához, mely szerint a néző a színésztől nem értekezést vár, hanem azt: a színész érezze, és éreztetni tudja az adott szerepben meglévő lehetőségeket. A színésznek az a dolga, hogy beleélje magát az adott helyzetbe. Nem volt részem olyan élethelyzetben, mint Eddie Carbonénak, de király sem voltam soha, s egyelőre még gyilkos sem, pedig jó néhány ilyen figurát eljátszottam.

Mi segíthet mégis a beleélésben, hogy hitelessé váljon az alakítás?

Úgy járok-kelek a világban, hogy miközben másokkal beszélgetek, vagy csak látom az embereket, tudatosan, de önkéntelenül is lefényképezem a különféle magatartási formákat, a különböző stílusú embereket.

"Olyan vívódó figurákat szeretnék megjeleníteni, akik a tízparancsolat jó néhány pontjával küzdenek..."

Megértem, hogy egy apának mekkora próbatétel, amikor a leánya olyan fickóval akarja összekötni az életét, aki nem tetszik neki. Eddie Carbone azt mondja: én nem ennek az alaknak neveltem a leányt. Sokkal belevalóbb, férfiasabb típust képzelt el leánya jövendőbelijének. Kíváncsi lettem volna, hogyan viselkedik Eddie Carbone, ha önmagához hasonló markáns férfi jelentkezik leánya kérőjeként - de akkor nem ez a dráma születik meg.

Tény, hogy nevelőapaként szerelmes a leányba. Teheti is úgymond, hiszen nem vér szerinti rokona: felesége testvérének a gyermekét nevelte fel. De nem pusztán az idősebb férfi testi szerelmi vágyakozása ez a fiatalabb nő után. A leányért való elkeseredett küzdelemben saját élete számára fontos eszményekért is küzd: ha a leány elmegy, valami szép, valami jó eltűnik az ő életéből. Eddie Carbone ilyen módon önző.

Amikor erre a szerepre készültem - s mindig ezt az eljárást követem -, legelőbb azt kutattam, milyen személyes közöm van a konfliktushoz. S mert ilyen helyzetet nem éltem át, emlékeimben kutattam: találkoztam-e környezetemben hasonló helyzettel? S bizony ismerek olyan tragédiát, amelyet az okozott, hogy az apa betegesen féltékeny volt a leányára, oly mértékben, hogy végül öngyilkosságba kergette. A leány minden kapcsolatát tiltotta, s a gyermek második öngyilkossági kísérlete - lehet, hogy azt is ijesztgetésnek szánta, mint az elsőt, hogy szabaduljon apja fojtó szeretete elől - sikerült.

Egy bigottan vallásos ember esetleg elutasíthatja: ugyan kérem, ilyen nincs, hogy valaki a saját leányához, a nevelt leányához ennyire vonzódjon...

Nem szabad lenézni az emberi gyarlóságokat, mert léteznek, s nekem, mint színésznek tisztában kell lennem ezzel.

Hogyan készül az előadásokra, mert hiszen óriási érzelmi, indulati ívet kell végigjátszani két és fél óra alatt?

Egy igazi színész reggeltől estig, fejben készül az előadásra. Egyébként mindenkinek megvannak a maga szokásai. Akad, aki már öt órakor bemegy a színházba, s így lényegül át: már akár órákkal korábban magára ölti a jelmezt, más az utolsó pillanatban veszi föl a színpadi ruhadarabokat. A Pillantás a hídról című darabban hozzásegít a felkészüléshez, hogy a vonaton, amikor Pécsre utazom, átveszem a szöveget, tudatosítom a korábbi előadásokon elkövetett hibákat, illetve az újabb ötleteket gondolatban beépítem a szerepembe. A helyszínen is van még legalább egy órám a színpadra lépésig.

S az előadás után? Amikor elsötétül a nézőtér, Bubik István vagy még mindig a dokkmunkás lép ki a színházból?

Ha sikerül magamból kijátszanom aznap este az odavaló, felgyülemlett indulatokat, tehát jól sikerül a játék, akkor hamarabb "megszabadulok": kielégült örömérzettel megyek le zuhanyozás után a büfébe. Ha ellenben nem sikerül - márpedig be kell vallanom, ez az esetek többsége - akkor gyötrődöm, rosszkedvű és ingerült vagyok, de kellő önfegyelemmel igyekszem ettől megkímélni a környezetemet.

"...nem szabad lenézni az emberi gyarlóságokat, mert léteznek"

Mindig előfordulnak apró - vagy nem is olyan apró - hibák. Nem feltétlenül szövegtévesztésre gondolok, hanem ha érzelmileg valahol túlzásba vittem a játékot. Egyébként is hajlamos vagyok a teátralitásra, ami olykor az erősségem is, s ezért a helyes érzelmi-indulati arányok megkeresése és megtalálása, illetve megtartása a legnehezebb.

Ön karakteres ember, aki minden szerepében markáns értékrendet képvisel: határozottságot, egyfajta erkölcsi lezártságot - eddig és nem tovább! -, vagy ha kell, a végletes ütközést is vállalja. Körülöttünk a világ ezzel szemben sunyi kompromisszumokra, hamis, kisszerű alkukra, vagy éppen nagystílű gazember magatartásra, karakterhibákra, gyakran jellemtelenségre épül, olyannyira, hogy már-már ez válik elfogadott polgári normává. Nem korszerűtlenek ilyen környezetben az Ön figurái?

Szerepalkotásaimban magamtól is katarzist várok. A legnagyobb gondot az okozza, amikor a magánéletemben nem tudom megvalósítani az írók által megírt jellemeket, erényeket.

Szeretne a színházon kívül is főhős lenni?

A játékkal nemcsak a nézőtől várom el, hogy megtisztulva távozzon a színházból, s attól kezdve becsületesebben éljen, óvja-védje a hazát, a nőket, a gyengébbeket, hanem magam is keresztül akarok menni ezen a folyamaton. Amikor gyermekkoromban Gregory Pecket vagy John Wayne-t, a nagy westernhősöket láttam a moziban, napokig úgy mászkáltam: kinek tudok segíteni, melyik nőt kell megvédeni, van-e bátorságom közbelépni, ha látom, hogy bántanak valakit.

"A színésznek az a dolga, hogy beleélje magát a helyzetbe"

Ez a lelkiállapot azóta sem változott sokat. A legnagyobb konfliktust az okozza, hogy miközben örömet okoz nagyszerű hősök megformálása, bizonyos hibáimtól mégis képtelen vagyok megszabadulni, illetve újabb és újabb gyenge pontokat vélek felfedezni magamban.

Sokszor szinte alkalmatlanná tesz a játékra, mert úgy érzem, méltatlan vagyok emberi hibáimmal és gyengeségeimmel belebújni egy-egy nagy formátumú, hozzám képest hibátlan ember bőrébe, ráadásul több száz vagy ezer ember előtt.

Melyek azok az eszmények, amelyeket fontosnak tart, s személyisége meghatározói, s amelyek ezáltal a szerepekben is óhatatlanul megjelennek?

Olyan vívódó figurákat szeretnék megjeleníteni, akik a tízparancsolat jó néhány pontjával küzdenek: akik megpróbálnak ellenállni a kísértésnek. Egy korszerű Hamletet eljátszanék...

Szívesen tennék tanúbizonyságot hűségről, becsületről, kitartásról, állhatatosságról, minden olyan tulajdonságról, amelyben bizony gyengélkedem. Már csak azért is, hátha valamelyik jól sikerült alakításom igazán nagy hatással lenne rám, s Szent Ferenc-i fordulattal, lélekben mindenképpen, Istenéhez következetesebben ragaszkodó ember lennék. De hol van az én állhatatosságom, hitem, kitartásom Ádáméhoz, aggodalmam, szókimondásom Bánk bánéhoz képest?

Gyöngeségről beszélt. Személyisége mégis sugározza azon eszményekhez a vonzódást, amelyekről szólt.

A vágyat. Lehet, hogy erősnek látszódom, ez azonban csalóka. Megközelítőleg sem vagyok olyan bátor, merész, erős, egyenes, jellemes, mint az általam alakított egyes alakok, bár mindig a nagy eszmények éltettek. A magyar történelemben a kiemelkedő elődök élete és példája lelkesít. Amikor nehezen megy a futóedzés, magam elé idézek egy-egy történelmi alakot, csatarészletet vagy hőstettet, s ez hozzásegít a következő ötven, száz, ötszáz méter megtételéhez. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de ezek éltetnek.

A magyar történelem mely korszakai és mely személyiségei foglalkoztatják leginkább?

Az ősmagyar lét, a honfoglalás kora, Árpád és Géza fejedelem. Nem véletlenül arattam sikert társaimmal az István, a király című darabban. A csodálatos zenén és történeten - a kiélezett és időszerű konfliktushelyzeten - túl fűtött Vajknak, István fejedelemnek az alakja. Az István, a király című rockopera ugyanis Istvánról, a fejedelemről szól, hiszen a darab azzal végződik, hogy Istvánt királlyá koronázzák. Pogány születésű, ösztöneiben vadságot magában hordó fiatalember jelenik meg.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az Árpád-ház, a magyar középkor idején tisztábbak voltak a viszonyok a maiaknál. A pártütés és jellemtelenség akkor is élt, s mindez gyilkosságokkal volt fűszerezve. Nem a bűnözés, hanem a kor lovagias része izgat engem: a Szent László-i karakter.

Nem kerülhető meg: hogyan vélekedik arról a kultúrharcról, amely a Nemzeti Színház építése körül is föllángolt, s ma is éget bennünket?

Hubay Miklóssal értek egyet. Az idős mester egyik írásában így fogalmaz: kikéri magának, hogy telekvitává degradálódjék a Nemzeti Színház ügye. Az lenne a legtisztább, mondja Hubay, ha tucatnyi most végzett színész összeállna, elvonulnának egy játszásra alkalmas pincehelyiségbe, s kineveznék magukat Nemzeti Színháznak. Persze örülök, hogy végre áll a Nemzeti.

A Nemzeti Színház eszméjével kapcsolatban elfogult vagyok, hiszen ott nőttem föl, a Hevesi Sándor téri krematóriumszerű épületben, ott váltam színésszé és valamennyire felnőtté - pályám első tíz esztendejében -, ilyen értelemben a Nemzeti Színház örökös tagjának vallom magam, annak ellenére, hogy elhagytam, mert akkor úgy éreztem, el kell hagynom kellő művészi hatások hiányában, s új utakra szükséges indulnom.

Legközelebbi szerepében, a Dér András rendezte A kanyaron túl című filmben katolikus papot alakít.

Augusztus elején kezdtük forgatni azt a történetet, amelynek középpontjában az általam alakított katolikus pap áll, aki néhány lelkipásztori év után kábítószerező fiatalok megmentésére adja az életét. Róla és a fiatalokról, illetve azokról a konfliktusokról szól a film, amelyeket együtt élnek meg, s amelyek által a főhős is összeütközésbe kerül a feletteseivel. Megvádolják, hogy maga is drogos - de ez szinte természetesnek vehető. Nekem is voltak olyan fiatal paptanáraim az esztergomi ferences gimnáziumban, akiknek modern életvitelét az idősebb rendtársak nem nézték jó szemmel.

Hogyan készül erre a szerepre, azzal együtt, hogy az egyházi gimnáziumban megismerhette a papi élet mintáit?

Most is az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetből érkeztem, ahol terápiás kezelésen ott tartózkodó alkoholistákkal és drogosokkal találkozhattam. A színész bátorságán múlik, hogy - amint mondjuk: figuralesen - milyen mélyre engedi magát ahhoz a világhoz, amelyet addig nem ismert. Olykor nem veszélytelen vállalkozás, de "pokolra kell annak szállni..." aki föl akar emelkedni.

Elmer István

Fotó: Simara László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu