Jegyzetlap

Írók között az ember egyszerre érzi magát nagyon jól, és nagyon feszélyezetten. Nagyon jól, mert ez a különös emberfajta arról ismeri meg egymást, amiről háborúban az első vonalak mögött lábadozó sebesültek: mindegyiken kötés van. Egyiknek a homlokán, másiknak keresztben a mellén, harmadiknak a combján; mégis élvezik a nyírfaliget szépségét, amelyben összefutottak. Aki túlságosan egészséges, arra az íróféle gyanakszik. A hivatás meggyötör. A szellem ugyan kisimítja a ráncokat, de azért minden szellem-arcon elrejtve ott "csorog az üres árok". Nagyon jó köztük lenni, mert bár egészen különböznek egymástól, a lényegben hasonlítanak: rájuk nőnek a képességeik, mint a levehetetlen bőrmellény. Ha két író találkozik, szempillantás alatt helyezkedik el egymásban. Igaz, ezt csak szempillantásig bírják. Aki tovább is, az nem (csak) író, hanem szent (is). Nagyon jó, mert az író - erkölcsi, lelki értelemben - nem öltözködik, inkább meztelen. Sokkal korábban, a maga megmutatása előtt már az volt: hogy titokban az első sorokat leírta, azóta. S ki tudja rajta kívül, hol, hogyan s mikor esett meg vele ez a sorsdöntő dolog? Nagyon jó velük lennie annak, aki nincs színig telve a bolondériáival, s szívesen ad szállást magában másnak. Nagy ajándékot, a megismerést tartogatja számára a figyelem.

És feszélyező írókkal együtt lenni, éppen az azonosulás miatt: áttűnünk, észrevétlenül áttűnhetünk egymásba. S igen árulkodó, ha másból tekintek őszintén önmagamra. Ha ez a "magam" elég tiszta, úgy értem, nem - túl - szennyes, nem hazug, nem öntelt, nem pökhendi vagy megvető, nem önimádó, nem fojtogatja az irigység vagy a féltékenység, akkor a szellemi átlényegülés mélyen testvéri lehet. Akkor tudom, mitől szenvedsz. Tudom, szorongatnak. Látom, hiábavalóságokon vérzel el, s nem tehetsz róla. Észrevettem arcodon azt a bemélyedést, azt a világító foltot, amely ártatlannak mutat. De ha minden csapon ömlik belőled az "én", a "saját", a kiváltságosak elviselhetetlen fölénye, akkor nem mondhatunk egymásnak semmit. Az ilyesmi igen ritka. A művek alázatra tanítják a szerzőket. Mintegy kipreparálják. A jó művek pedig a vérét veszik. Sok író szemében láttam már az eltitkolt szomorúságot az éber készenlét hátterében, mint megrekedt naplementét.

Emberségünk egyik legfontosabb eleme, hogy higygyünk a másik embernek. Sőt, a másikban. Ami emberi erővel nem megy.

Vagyis nem a tetteiben, nem okvetlenül a műveiben. A műveiben csak addig, amíg meg nem mozdul bennünk a figyelmeztetés: ez itt nem jó. Itt nem mond igazat, tehát nem is képes jól írni. Ez itt hamis. Ez becsapós. Ez kérdéses. Labilis, sántikál... Az ember nem ember műve. Részben igen. Sőt, bizonyos ponton túl csak a magáé. Itt már úgy elhomályosíthatja teremtett mivoltát, hogy rá sem lehet ismerni. Az ember azonban - a legjobb formájában is - töredékes, gyönge, hajlik a rosszra. Bűnös. Írók becsületére legyen mondva, a maguk bűnössége az, amiben a legkevésbé kételkednek. Büszkélkedni nem szoktak vele, csaknem tagadják. De nyomorúságaik tudatában is forgatják magukban a jót, a leplezetlen valóságot, az örökös bukást, és a tudathasadásig elbátorkodva a reménységet, bármilyen megtépázott is az.

Lehet az író keserű, gúnyos, kétségbeesett, kiábrándult, megvadulhat, lázadhat, érthetetlenül és tehetetlenül rombolhatja le magát, de mást, mint amit lát, fölismer, nem tud kimondani. Nem álmokat festeget, még delíriumaiban sem. Akad olyan is, akin azért nem lehet segíteni, mert éppen arra a nagyon rosszra van szüksége, amelyben vergődik. Hogy hisznek-e s hogyan, kiben, titok. De Jézus szava, amit a vérfolyásos asszonynak mondott, rájuk is vonatkozik: menj békével, hited meggyógyított... Talán egyedül Jézusnak, és soha senki másnak nem képesek elmondani, miben áll az a titok, amelynek őrizői.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu